Kittenberger Kálmán Afrika-kutatóról, vadászról emlékeztek meg 2024. május 31-én a barcasági Tatrangon. A mai romániai Brassó megyében lévő Tatrang községközponthoz Kerpenyes, Pürkerec és Zajzon tartoznak közigazgatásilag, az összlakosság lélekszáma 12 ezer, de már csak egyötödük magyar. Béres Vivien Beatrix tudósítása a Kittenberger-megemlékezésről alább olvasható.
Az 1881-ben született, felvidéki származású Kittenberger Kálmán középiskolai tanulmányai után a Magyar Nemzeti Múzeum segédpreparátoraként dolgozott, majd elvégezve a tanárképző főiskolát, tanítóként folytatta életútját. 1902 őszén Tatrangon kezdett el tanítani. A tudományos kutatási műhelyek, múzeumok városai helyett egy határmenti kis faluban telepedett le, hogy vadászszenvedélyét megélve a Kárpát-kanyar sziklái közt lehessen. Bár ez az időszak nem tartott sokáig, sikerült megismerkednie a Királykő, a Bucsecs, a Nagykő-havas, a Csukás hegyek világával, valamint a hétfalusi csángók hagyományából, népviseletéből is ízelítőt kapott.
Barcasági kalandja után, 1903-ban mint tudományos munkatárs elindult első afrikai útjára. Kutatása során több száz kilométert gyalogolt, állatmintákat gyűjtött a Nemzeti Múzeum számára, bennszülöttekkel vadászott Tanzániában, Kenyában és Ugandában, valamint egy oroszlántámadást is túlélt. Munkája során új állatfajokat fedezett fel, több ezer példányból álló anyaggal gazdagította a Nemzeti Múzeum gyűjteményét, majd Teleki Sámuel útját követve a Kilimandzsáró vidékére is eljutott. Kutatta Etiópiát, a Danakil-földet, gyűjtött és vadászott Belga-Kongóban is. Az első világháború idejében a brit hatóságok öt évre Indiába vitték hadifogolyként, gyűjteményét, felszerelését pedig elkobozták. 1919-ben került haza, ahol még egy évig a Nemzeti Hadseregben szolgált. Kittenbergerhez fűződik a Nimród nevet viselő vadászújság is, hiszen 1920 után természettudományi szaklapok alapító- és szerkesztőtagjaként tevékenykedett.
A tatrangi eseményt a Magyar Vadászíjász Egyesület kezdeményezése által sikerült megvalósítani. Az egyesület, mindamellett, hogy a vadászat ősi formájával, a vadászíjászattal foglalkozik, a vadászati kultúra támogatását, továbbadását is fontosnak tartja, s nemcsak az országhatárokon belül, hanem szerte a Kárpát-medencében. Korábbi útjaik során, több híres vadászról is megemlékeztek, köztük Maderspach Viktornak a Retyezát-hegységben, Nemeskéri-Kiss Gézának Gödöllőn, Teleki Sámuelnek Sáromberkén, valamint egy négy nemzedékes, hivatásos vadászdinasztiának állítottak fel Uz Bence-követ. Ambrózy Árpád, az egyesület elnöke elmondása szerint tíz évvel ezelőtt jött elő az emléktábla gondolatával, miközben sikerült szemügyre vennie a tatrangi iskolát. Tekintettel arra, hogy életének fontos és mérvadó állomásaként szerepel, s mindazonáltal, hogy méltó arra, hogy az egyik legkiemelkedőbb magyar vadász emlékét őrizze, példamutatóként is szolgál, hogy e kis faluból is elindulhat egy ilyen hatalmas életút.
Az identitástudat fenntartása érdekében a Magyar Vadászíjász Egyesület tagjai a vadászati kultúra népszerűsítése mellett a Kárpát-medence magyar oktatási intézményeibe is ellátogatnak, történelemórákat, beszélgetéseket, íjászbemutatókat tartanak az ifjú növendékeknek. Az íjászkörök, tevekénységek elindítását szorgalmazzák, íjászfelszereléseket adományoznak az iskoláknak. Korábban a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Főgimnáziumban, a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Főgimnáziumban, Székelykocsárdon, valamint a petrozsényi Dévai Szent Ferenc Alapítvány Jézus Szíve Gyermekvédelmi Központjában tartottak bemutatót. Az egyesület vezetője szerint nem feltétlenül vadászokat akarnak kinevelni, hanem a természet iránti érdeklődésüket szeretnék felkelteni, úgy véli, egy olyan romantikus tevékenység, mint az íjászat mindig érdeklődésre kell találjon. Tapasztalataik alapján az íjak bemutatásakor fontosnak tartják, hogy a gyermekek ne csak szemükkel érzékeljék, hanem meg is tapintsák, ki is próbálják az ősmagyar eszközöket. A gyermekeknek sikerélménye kell legyen, s öröm számukra, hogy egyre nagyobb lelkesedés övezi ezt a sportágat. A bemutatók során mérhetetlen türelemmel és fegyelemmel állják ki a sorokat. Az íjak mellett régi magyar, erdélyi történelmi zászlókat is bemutatnak, ez a fiatalok visszajelzései alapján hatásosnak bizonyul, hiszen sokszor hangos énekléssel ugrálják körül, szívesen kezükbe veszik, büszkén tartják a magasba.
Az emléktáblát a tatrangi evangélikus lelkész, Gödri Alpár szentelte fel, igehirdetése után Balassi Bálint szavait idézve („Emberségről példát, vitézségről formát…”) kiemelte, hogy Kittenberger Kálmán is egy végvári vitéz volt, aki nemcsak őrizte a kincset, hanem továbbadva azt, kutatómunkája által Isten teremtett világának szépségét hirdette. Kinek munkássága arról tett tanúbizonyságot, hogy vigyázta, értékként kezelte a földi élet adottságait. Kittenberger kitartó jelleme buzdító erő kell legyen mindenki számára, hogy ahogyan ő, úgy mi is a kincsőrzők sorát kell erősítsük, hiszen különösen napjainkban nagy szükség van további vitézekre, akinek nem csak feladata, de kutya kötelessége kiállni az értékek, a kereszténység, a nemzeti identitás mellett.
Az emléktábla-avatáson köszöntő beszédet mondott a Magyar Vadászíjász Egyesület elnöke, Ambrózy Árpád, Kittenberger Kálmán életét és munkásságát Bencze Mihály ismertette. Mátyás Lajos nyugalmazott pürkereci lelkész Áprily Lajos Fegyvertelen vadász dala című versét szavalta el. Az eseményen részt vett Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának első beosztottja, Beke Mihály András, Taizs János alpolgármester, a Székely Vadászkürt Egyesület és a tatrangi evangélikus gyülekezet tagjai, valamint a zajzoni magyar iskola fiataljai. A Székely Vadászkürt Egyesület kürtszóval tisztelgett Kittenberger előtt.
A rendezvény építő, tanító ereje mutatja meg, hogy van remény az olykor kilátástalannak tűnő helyzetekben is. Őseink nem éltek hiába, munkájuk, szakmai és társadalmi tevékenységeik, önazonosságtudatuk szellemi, lelki ereje a mai fiatalságban is ott lapul, s ha ezt kellő kitartással, elkötelezettséggel kezeljük, tovább tudjuk adni a jövő nemzedékének is.
