Isten, áldd meg a magyart…

Ma van a magyar kultúra napja. Csonka-Magyarországon újabb alkalom és ürügy az ideológiai és politikai csetepatéhoz, Erdélyben pedig a magyar nemzetrész fölött egyeduralomra törő párt félművelt aktivistáinak sürgölődéséhez, napokon át tartó farsangos kultúrmulatozásához. Ágoston Balázs Szimbólumok harca című, a Magyar Nemzetben megjelent írásának újraközlésével adózunk a magyar kultúra tisztes őrei és önzetlen gyarapítói előtt, pellengérre állítva annak vámszedőit.

Kétszáz évvel ezelőtt, 1823. január 22-én született meg a Himnusz, Kölcsey Ferenc nemzeti imánkká lett gyönyörű költeménye. 1989 óta e dátum a magyar kultúra napja.

A Himnusz minden magyarból megrendülést, büszkeséget vált ki, felindítja az együvé tartozás érzését, és lelkünkben összeköti jelenünket ama megbűnhődött múlttal és jövendővel. Megtisztít, felemel, erőt ad. A Himnusz önazonosságunk szerves része, formálója, egyben kulturális nemzeti jelképünk. Ezért tisztelettel szólunk róla, ünnepélyes alkalmakkor felcsendültekor vigyázzba állunk, és gondolatiságát magunkba lényegítve énekeljük.

Minden magyar így tesz. Aki nem, az – lett légyen magyar anyanyelvű, tulajdonoljon bár a magyar állam által kiállított személyi okmányokat – önkéntes elhatározásból nem magyar. Kinek-kinek joga van közömbösnek lenni (bár megszívlelendő a XVIII. század nagy francia teológus érseke, Francois Fénelon megállapítása, mely szerint a közömbösség a lélek legsúlyosabb betegsége), akár kilépni a nemzetből, még ha a dezertálás a megvetendő cselekedetek sorába tartozik is.

De aki így tesz, annak nincs erkölcsi alapja kikérni magának e tény megállapítását. Pláne nincs joga gúnyolni, sértegetni, gyalázni azokat, akik Istentől teremtett magyarságukat, az ezzel járó küldetést magukénak elismerve megélik és továbbadják a jövő nemzedékeinek az örök nemzet időkön átívelő folyamatos valóságát.

Mégis rendre felfröcsögnek a sárból idegen érzületű, ellenséges lélekgyilkosok. Már a Himnusz első sorától gyűlöletbe rándulnak, és rázendítenek: nemzeti imánk klerikális, lehangoló, avítt, bezzeg a világ bármely más és összes másik nemzeti éneke! Egy ideje azzal is előhozakodott egy holt ­nagyjaink vélelmezett magánéletében kéjjel vájkáló ponyvaíró (a rossz emlékű Demszky Gábor egykori sajtófőnöke), hogy Kölcsey Ferenc homoszexuális volt, a Himnuszt pedig depressziósan írta, nem is tartotta értékes műnek. Vagyis – sugallja a bulvárszerző – mi, magyarok egy ferde hajlamú, mentálisan beteg ember félresikerült versétől hatódunk meg.

Nem ismerjük Kölcsey vonzalmait, mert eszünkbe sem jutna azokban csákányozni. Azt sem tudjuk, hogy voltak-e letargikus pillanatai. Mindez nem is fontos. Számunkra Kölcsey más remekek mellett a Himnusz költője, nem pedig beteges XXI. századi aktivizmusok hivatkozási alapként használt prédája. Szimbólum, akárcsak maga a Himnusz.

Ez a lényeg. Azért relativizálnák ki a költőt és nemzeti imánkat a magyar kulturális panteon abszolútjainak sorából, mert pontosan ismerik a jelképek jelentőségét. Az ember a legkorábbi barlangfestmények korától kezdve szimbólumokban él. Szimbólumokkal írjuk le a minket körülvevő világot. A szimbólum esszencia, valóságsűrítmény. Igazodási pont, iránytű. A nemzeti szimbólum közösségünk időket átölelő önkifejezése, a nemzetlélek esszenciája.

Akinek ez nem sajátja, az cinikusan lenézi, akár gyűlöli. A szerves nemzetlélek híján lévők képtelenek kapcsolódni a magyarsághoz, nem tudnak, nem is akarnak velünk érezni, a mi szemünkkel látni, a mi tüdőnkkel lélegezni, mi életünket élni. Akárhogy vergődnek, idegenek maradnak, ezért ellenségesek, és mindig külföldön keresnek bezzegelve azonosulási pontokat. Ezért rontanak neki mindennek, ami minket jelképez, ami mi vagyunk, ami a miénk, vagy a miénk lehetne.

Ezért mocskolják a magyar kereszténység pünkösdi csíksomlyói zarándoklatát gyűlöletfesztiválnak, franchise-rendszerben működő vándorcirkusznak. Ezért gyalázták már a rendszerváltozás első pillanataiban micisapkának, később tökfödőnek a Szent Koronát.

Ezért volt az 1994-ben visszatérő kommunista-liberális rezsim első dolga gyorsan megfúrni a reménybeli világkiállítást, melynek rendezőjeként Magyarország büszkén megmutathatta volna magát. Ezért semmisítették meg karhatalmi megfélemlítéssel kísérve második, választási csalás gyanújától bűzlő visszatérésükkor a magyar alkotó géniusz világszámba menő tudományos teljesítményeinek nagyszabású seregszemléjét, az Álmok álmodói kiállítást. Ezért gáncsolták el feneketlen aljassággal, az országos érintettségű világverseny ellen kizárólag a magyar identitásában eredendően gyönge Budapesten ágálva a hazai olimpiarendezést.

Ezért estek neki a Feszty-körképnek a nagyszabású panorámafestmény restaurálásakor, történelmietlen giccsnek nevezve. A giccs egyébként is kedvenc, ámbár korlátos számú jelzőik egyike.

Horthysta giccs a budai Vár méltó rekonstrukciója, giccs Tisza István szobra az Országház mellett, giccs az Ismerős Arcok zenekar önálló életre kelt himnikus remekműve, a nemzeti összetartozást megrendítő tisztasággal megéneklő Nélküled, amire a telt házas Puskás Ferenc ­Stadion egész közönsége felállt az aréna avatóján tisztelete jeléül, kivéve a potyajeggyel odasompolygó balliberális propagandistát, aki tüntetőleg ülve maradt, és ezzel el is dicsekedett övéinek írt mocskolódásában.

Nézhetetlen giccs továbbá szerintük a Magyarország elpusztítására szövetkező korabeli eurokolhoz hordáit a dicsőséges pozsonyi csatában fölényesen legyőző magyar hadak emlékét megidéző kisfilm, giccs a kitűnő Aranybulla-sorozat, giccs a székely himnusz. A magyar népzenekincsből is táplálkozó, dalaiban történelmi témákat is megjelenítő folkmetál zenekar, a Dalriada is ezért lett – a muzsikusok színpadi ­fellépőruháit gúnyolandó – ürgebőrbe varrt parasztmetál. Ezért tetemcafat a Szent Jobb, ezért dülledt szemű tojószárnyas a turulmadár, ami amúgy is náci jelkép. És persze ők vindikálják maguknak a jogot annak meghatározására, hogy mi a ­giccs. Lássunk hát erre vonatkozóan baloldali kinyilatkoztatásokat!

Theodor Adorno marxista ideológus, a magát Frankfurti Iskolának nevező szellemi kútmérgező társaság egyik hírhedtje szerint e kifejezéshez kapcsolódik egyebek mellett a konfliktusmentesség, a sztereotipizálás, nemkülönben a visszamaradottság. Mármost a sztereotípia rokon az előítélettel, ami viszont a neves német konzervatív filozófus, Carl Schmitt szerint „egy közösség, illetve egy közösséghez tartozó egyén kulturális azonosságtudatának természetes következménye a közösségen kívüliekkel – az idegenekkel – szemben”. Az Adornóhoz hasonlóan kommunista Balázs Béla pedig kivonatolt érzelmességnek nevezte a giccset.

Kétségtelen, hogy amit a tudálékos ízlésdiktátorok giccsnek neveznek, az sokszor tömény szentimentalizmus. És ez nem baj. A szó gyöke ugyanis a latin sensus, azaz érzés, érzelem. Az embereknek bizony érzelmeik vannak. Kinek pozitív, kinek negatív. A hiteles, tiszta, pozitív érzelem építő erő. A cinikus gyűlölet is érzelem, de az pusztít, elsődlegesen nem is a célkeresztben lévőket, hanem a negatív érzelmektől fuldoklókat. Az együttműködésre, az együttlélegzésre, együttgondolkodásra, a közösségi, pél­dául nemzeti érzésre képtelen örök kívülállók savanyú utálkozása irritáló és kártékony, de szánalomra méltó is, hiszen ezek a szívnélküliség börtönéből szabadulni képtelen embertársaink menthetetlenül boldogtalanok.

Ilyenek a szimbólumaik is. Harmónia helyett diszharmónia, épség helyett degeneráltság, szépség helyett irtóztató rútság, a teljességre törekvés helyett bomlottság.

Munkácsy Krisztus-trilógiája helyett az ő művészetük jelképe egy pohár vizeletbe mártott feszület. Csontváry vibrálóan ötletes szimbolikasokasága helyett véletlensze­rűen a vászonra fröccsenő disznóvér, a dualizmus korának maradandó építészeti nagysága helyett a szocializmus lottósorsolásait idéző Időkerék, ami felállítása pillanatában bedöglött. Nem adhatnak mást, csak mi lényegük. Ennyire képesek: teremtő erő híján rombolni, szeretettelenségükkel mardosni mások szeretetét, tiszteletet, empá­tiát, netán irgalmat nem ismerve belegázolni mindenbe, ami másoknak fontos.

Mi azonban emeljük magasabb horizontra tekintetünket, és fogadjuk be, tiszteljük és szeressük önazonosságukat kifejező szimbólumainkat! Határozottan keljünk keresztény és nemzeti értékeink védelmére, amikor infernális erők sárlavinával temetnék be őket! A nihilizmus ürességével szemben nekünk megvan a magunk szilárd kősziklája, amire felépítettük és amin megtarthatjuk örök magyarságunkat, hitünket, hazánkat.

Total
0
Megosztás
Total
0
Megosztás