A lentebb olvasható szöveg egy 22 oldalas írás első része. Szerzőjét 1945 elején Nagyváradról vitték a Szovjetunióba kényszermunkára. Ebben a részben egy két hónappal korábban Váradon történt eseményt ír le. Az írást a szerző két Magyarországon élő lányától kaptam, akik jeles budapesti értelmiségiek, a visszaemlékezés szubjektivitása kézenfekvő, de hitelességéhez nem fér kétség.
Azért adták éppen nekem a szöveget, mert tudták, hogy könyvet írtam a szatmári svábok deportálásáról. Annak idején (1997 és 2002) között több mint ötszáz, túlnyomó többségükben Szatmár megyei egykori sváb deportálttal készítettem és közöltem dokumentumriport-sorozatot. Ezt előbb a Szatmári Friss Újságban közöltem, majd a Magyar Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával kétkötetes, (több mint 700 oldalas) könyvet is megjelentettem, ami a Magyar Elektronikus Könyvtárban is elérhető.
Mivel a sorozatot a megyei lap számára készítettem, jómagam csak az érintett szatmárvidéki településeket jártam sorra, bár Bihar és Máramaros megyékből is deportáltak sokakat. Az alábbi visszaemlékezés éppen azért érdemel figyelmet, mert tudomásom szerint a Bihar megyeiek és azon belül pláne a váradiak elhurcolásáról keveset tudunk.
Történelmi tény: 1944 novemberében a barcaföldvári haláltáborba hurcolták a hazaszökött és elkapott magyar katonákat a román hatóságok (amiről szintén megjelentettem könyvet). 1945 januárjában a szovjetek a svábokat, illetve általában a németeket vitték kényszermunkára, azzal az indoklással, hogy építsék fel, amit nemzettársuk, Hitler ott lerombolt.
A romániaiakat (nőket és férfiakat egyaránt) öt évre vitték el, ennél hamarabb csak azokat engedték haza, akik munkára alkalmatlanokká váltak, vagy 1947-ben azokat, akiket magyarországiaknak hittek.
Ami a szerző nevét illeti: noha német származásúak, nevük német, de mind a szöveg írója, mind a két lánya – akárcsak a szatmári svábok többsége –magyarnak tartják magukat. Ennek a miértje bonyolult probléma, erről is szól a zulahon 2021-ben megjelent, Szatmári „svábokból jött magyarok” Romániában című könyveme, amely szintén elérhető a MEK-ben. És akkor most jöjjön Rottensteiner Klára Olga visszaemlékezése.
Boros Ernő
*
1944. október eleje, Nagyvárad
Verőfényes őszi napon elcsitultak a bombázások az orosz haderők részéről, csak az innen-onnan hallatszott lövések igazolták, hogy a németek túl vannak a város határán.
Legidősebb bátyám a vasúti hídőrségen teljesített szolgálatot tizedmagával. Ezt megelőző napon még bombázták az oroszok a város hídösszekötő pontjait. A híd körül is hullottak a bombák, de a hidat nem találták el. Részben elcsitult a város, és bátyám – Rottensteiner Gyula – mint az egység vezetője úgy határozott, hogy bemennek a városba a további parancs miatt. Már a Szent János utca végén lévő Munkáspárt-házhoz érkeztek volna, mikor egy csapat orosz horda útjukat állta és beterelte a 11 embert a Szigligeti utcába. A Szigligeti-ház kapuját könnyen ki lehetett nyitni, beterelték őket az udvarra. A ház lakói ezalatt a pincében voltak. A kapu alatt az egyik lakás előszobája nyitva volt. A felsorakoztatott tizenegy embert a vöröskatonák levetkeztették ingre-gatyára, és egyenként irányították a konyha felé, háttal a fegyveres osztagnak, ekkor tarkólövéssel kivégezték őket egyenként. Bátyám mint parancsnok volt az utolsó tarkón lőtt személy. Mindnyájukról még a bakancsot is lehúzták…
A hír a városban hamar elterjedt, és csend lévén, elindultunk a nővéremmel és egyik itthon élő bátyámmal – aki már nem volt katonaköteles – Kálvária utcai lakásunkból a városba. A munkáspárt házába mentünk, ahol már működött az ideiglenes rendfenntartó kommunisták csapata, ők bennünket a Szigligeti-házba irányítottak, ahol valóban megtaláltuk a bátyámat holtan. A közelben lévő koporsóraktárba mentünk koporsókért. Az egyikbe belefektettük drága bátyámat… Valaki hozott egy négykerekű kis kordélyt, amire rátettük a koporsót, és elindultunk hárman az Olaszi temető felé. Már egészen a temető közelében jártunk, amikor két fiatal orosz tiszt ordítozott ránk lóhátról: ,,nemecki szoldat”, és hogy nyissuk ki a koporsót. Egyikük fegyverét ráirányította a koporsóban fekvő halottra – csak azért imádkoztunk, hogy bele ne lőjön az élettelen testbe. Miután meggyőződtek arról, hogy valóban egy halott embert szállítunk, elvágtattak, mi pedig húztuk tovább a kis kocsit. A temetőbe érve, megkérdtük a temetőgondnokot, hadd helyezhessük el Gyuszit a halottasházba, majd megmutattuk családi sírhelyünket, és ő megígérte, hogy másnapra kiássák az örök nyughelyet. Következő nap „csak” édesapám ment ki a temetőbe, mert addigra már özönlött be az orosz horda a városba, mi, nők nem mertünk kimenni az utcára, így csak ő állt a sírnál. Minden szertartás nélkül, egy imát mondva földelték el tarkón lőtt katona bátyámat.
A további tíz ember sorsáról csak annyit sikerült megtudnunk a Munkásházból, hogy a halomra lőttek egyetlen túlélőjét beszállították az akkor még működő, a Széles utcán lévő Szent József-kórházba.
Családunknak ez volt a „dicsőséges felszabadítás”!
Két hónap múlva engem vittek el a donyeci szénmedence Krasznij Lucs városába málenkij robotra, ahol nagyváradi, balmazújvárosi és debreceni társaimmal szénbányában dolgoztattak bennünket évekig. Magyarországi társaink hamarabb „szabadultak”, mi, erdélyiek öt évet áldoztunk életünkből a ma már „újjáépítés”-nek átnevezett munkával a „dicsőséges felszabadító oroszoknak”!
Rottensteiner Klára Olga, Gödöllő, 2004. szeptember 13.
*
Rottensteiner Klára Olga 1920. június 5-én Nagyváradon született, egy nappal a trianoni döntés után, Rottensteiner István és Gózsa Mária 9. gyermekeként. Elhunyt: Gödöllőn, 2010. október 26-án.
