Az idén egyre-másra záporoznak a kitüntetések az RMDSZ volt elnökének a fejére annak ürügyén, hogy betöltötte a 70. életévét. Kapott már Románia Csillagát Iohannis államelnöktől, Kriterion-koszorút a székelyektől, önálló estet verssel, zenével, igazgatói hajbókolással a marosvásárhelyi „nemzeti színháztól”, rengeteg tévés szereplési lehetőséget, megjelentek újabb és újabb kötetei, no és igen sokat közölt ez évben is a magyarországi balliberális sajtóban. Az Ehir.ro most ÁBRÁM ZOLTÁN erdélyi magyar orvos, közíró, egyetemi tanár egyik friss írását nyújtja át az olvasóknak, aki bár Szatmár vármegyéből származik, Marosvásárhelyen volt „falubelije” a költő-politikus Markó Bélának nak hosszú éveken át, és sajátos szemszögből vet fényt az ünnepeltre.
Markó Béla utóbbi köteteiben (Bocsáss meg, Ginsberg, 2018, illetve Egy mondat a szabadságról, 2020) erőteljesen foglalkozik az 1989. decemberi forradalommal. Forradalmi erotika című prózaverse teljes terjedelmében olvasható a világhálón, megjelent a Bárka című irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat 2020/5-ös számában, amelyből csupán szövegszerűen idézek: „Részt venni vagy kimaradni egy forradalomból mindenképpen lelkiismereti kérdés. (…) Én például ott voltam a tüntetők között a városháza előtti téren, csak végül mégis hazamentem egy félórával azelőtt, hogy belelőttek a tömegbe. Vagyis részt is vettem, nem is. (…) Este aztán természetesen visszamentem, és kint voltam másnap reggel is a legelsők között, de ha előző napon mindenki hazamegy, akárcsak én, nem lett volna forradalom. (…) Amint azt már többször elmondtam, reggel disznóvágáson voltunk, és miután hazavittük a drága pénzért megszerzett fél disznót, elrohantam tüntetni, és magára hagytam a családot a véres tálakkal. (…) Közben a főtéren már összeszedték a halottakat és sebesülteket, ezt onnan tudtuk, hogy megrettenve, sárosan, ahogy mondani szokás, szinte beestek az ajtón barátaink, egészen fiatal házasok, ők ugyanis ott maradtak végig, mellettük csapódtak be a golyók az aszfaltba, az élő húsba és egy hatalmas útjelző táblába. Futás közben a lány, illetve már asszony leesett a földre, csupa vér volt a térde, és tenyérnyi foltokban kiszakadt a harisnyája a lábikráján, de feljebb is. Felhúzta lelkendezve a szoknyáját, mutatta, hogy igen, a combja is, egy pillanatra rácsodálkoztam, amint védtelenül fehérlett a bőre a szakadásban. Aztán valamennyire megnyugodtak, nekifogtak segíteni a feleségemnek és a gyerekeknek, én pedig rohantam tüntetni, mivel ismét lelkifurdalásom támadt, a menet már ott volt a negyedünkben,
vonultam velük én is. A többi történelem. (…) A múltkor véletlenül összefutottunk Z.-vel egy fogadáson, beszélgettünk a forradalomról, felidéztem N. szakadt harisnyáját. Rám nézett meglepetten: milyen jól emlékszel a feleségem harisnyájára. Tényleg, gondoltam, vajon mi az igazán fontos egy forradalomban, és honnan tudhattuk volna, mit kell észben tartani, és mire nem kell figyelni.”
A forradalmat követően költő-szenátorrá avanzsált Markó Béla versbeli csúsztatásait az örökébe lépő Novák Csaba Zoltán történész-szenátor soraival támasztom alá, miszerint „Este kilenc körül eldördültek az első lövések.” (Forradalom és rendszerváltás Marosvásárhelyen c. tanulmánya). A versbeli állítások teljesen ellentmondanak egymásnak, mert Markó Béla „hazament egy félórával azelőtt, hogy belelőttek a tömegbe”, majd „este természetesen visszament”, később pedig „rohant tüntetni, mivel ismét lelkifurdalása támadt”. A sorok a szerző forradalmiságát próbálják egykori választói előtt mitizálni, bár ugyanakkor bevallja, hogy amennyiben mindenki hozzá hasonlóan viselkedik, „nem lett volna forradalom”. Nos, ki hiszi el Markó Bélának, hogy az 1989. decemberi napforduló éjjelén lelkiismeretét megnyugtató módon tüntetni volt Marosvásárhelyen? Vagy talán a (csúcs)politikus (csúcs)költőknek megengedett a csúsztatás, és realitás helyett a szürreális világhoz lehet, szabad nyúlniuk?
Az a – nem túl ritka – példa jut eszembe, amikor két politikus egymásnak teljesen ellentmondó információt közöl, azaz a logika szabályai szerint az egyik információja hamis, mégis „boldogan élnek, amíg meg nem halnak”. Ennél már csak az a tragikomikusabb, amikor a két politikus tulajdonképpen ugyanaz. Amikor ugyanaz a személy két különböző időpontban logikailag elfogadhatatlan módon ellentmond saját magának. Bevált és megszokott gyakorlat mifelénk. Fél disznók, fél igazságok. Amiként Markó Béla piros Skodájának a csomagtartójában „tulajdonképpen elfért benne a fél disznó, a másik fele a gazdánál maradt” (Markó Béla: Milyen egy forradalom?)
A fentiek után a 2018-ban megjelent Markó-kötet címadó verse (Bocsáss meg, Ginsberg) a költő eredeti szándékánál sokkal mélyebben is értelmezhető. Az egyén önmaga dönti el, hogy adott helyzetben képes-e bocsánatot kérni, avagy megbocsátani. Markó Bélát idézem: „Bocsánatot pedig nem Ginsbergtől kell kérnünk valójában, hanem egykori önmagunktól. Nem könnyű a bocsánatkérés. Engem nem neveltek erre, nem is követelték meg tőlem. Kisiskolás voltam, előfordult néhányszor, ha rossz fát tettem a tűzre, hogy anyám két-három napig nem szólt hozzám, én sem hozzá. De nem mondta, hogy kérjek bocsánatot. Nem is kértem.” (Szepesi Dóra: Megkérdeztük Markó Bélát, 2018. július 24.)
„Egyszerre humoros és tragikus is, amit átéltünk.” „1989 után mindannyian egy hatalmas esélyt kaptunk a változásra, és úgy tűnik, nem tudtuk kellőképpen kihasználni.” (Nagy Miklós Kund: Fogy a pátosz, gyűl az irónia, Népújság, 2018. december 8.) Idekívánkoznak még a szerkesztő befejező mondatai: „Markó Béla verseskötete a szembenézés könyve. Számvetés, személyes és közösségi leltár – önfelmentés nélkül.” Miközben a marosvásárhelyi napilap Múzsa mellékletében megjelent versben az immár szimbolikussá vált karácsonyi fél disznó az alábbi szövegösszefüggésben jelenik meg: „aztán amikor hazaérkeztünk, / felcipeltük a műanyag fürdőkádat / negyedik emeleti lakásunkba, / majd rohantam vissza a főtérre, / és oda is értem még azelőtt, hog y/ belelőttek a tüntető tömegbe.” (Markó Béla: Milyen egy forradalom?, in: Bocsáss meg, Ginsberg. Versek; Kalligram, Budapest, 2018)
A fentieket összegezve számtalan kétely merül fel. Már egyáltalán nem tudni, tipikus politikusi magatartás, hogy Markó Béla jelen volt-e Marosvásárhely főterén a lövöldözésben (2018-as visszaemlékezés), vagy mégsem (2020-as visszaemlékezés). Azt sem tudni, hogy melyik a későbbi kötet címeként megjelölt „egy mondat a szabadságról”? Amikor valóban tüntetni megy a költő (később az erdélyi magyarság első számú politikusa), vagy amikor csak azt képzeli? Amikor „még oda is ér azelőtt, hogy belelőttek a tüntető tömegbe”, vagy amikor „félórával azelőtt hazamegy, hogy belelőttek a tömegbe”? Amikor „magára hagyta a családot a véres tálakkal”, vagy amikor meglátta a csupa vér asszony védtelenül fehérlő bőrét? Amikor lelkiismeretfurdalása támadt, vagy amikor nem támadt lelkiismeretfurdalása?
Markó Bélának lehet némi lelkiismeretfurdalása, hiszen az erdélyi magyarság legújabb kori történelme két legvéresebb forradalmi eseményének egyikén sem volt jelen, azaz úgy járt, mint a mesebeli „volt is, nincs is”. December 21-én este kilenc órakor a fél disznó feldolgozásán fáradozott (mások „csapot, papot otthagytak” az egész disznó kedvéért, akit Nicolae Ceaușescunak hívtak), míg a márciusi fejszés-baltás hodáki „városnézés” idején éppen Budapest fényeiben gyönyörködhetett a román–magyar megbékélés jegyében. A 2020-as „forradalmi” kötet elemzéséből idézek: „Amikor ez a büntetési-számonkérési lehetőség csökken, ha ez a folyamat jelentősen sérül, akkor lehet zsarnokságról beszélni. Ez ellen a nép fellázadhat – ahogy ez történt Markó és sokunk meghatározó történelmi élményekor, Ceaușescu bukásakor. Sok-sok versben felidéződnek azok a napok. (…) Mindkét vers kérdése az, hol a határ egy szokványos tüntetés és egy forradalom között, egy tüntető és egy forradalmár között.” A kérdésfeltevésre maga Markó Béla adja meg a választ: „Akkor leszünk forradalmárok / amikor az utca túloldaláról / a kiskatona ránk fogja a kalasnyikovot”. Nos, ez nála nem történt meg sem 1989 decemberében, sem 1990 márciusában. Az igazi forradalmár nem magyarázkodik, hanem mindannyiszor kint van az utcán, és együtt „lélegzik” a tüntetőkkel, ameddig a lelkiismerete megkívánja. Vagy addig, amíg nem válik áldozattá, és nem találkozik azzal a bizonyos kalasnyikovval. Forradalmárnak lenni alkati kérdés, sőt: a forradalmár-lelkület végigkísér az életünkön.
Bár Bedecs László bizonyára nem arra szánta kötetelemzése (kritikája) utolsó mondatait, azok fontos következtetést hordozhatnak az erdélyi magyarság tüntető, forradalmár, valamint nem tüntető, nem forradalmár rétegei számára egyaránt: „másrészt elegánsabb lenne épp neki (Markónak) „a „tettétek tönkre” helyett az önironikus „tettük tönkre” formulát használnia. Helyesen írja, hogy ahogy nincs félzsarnokság, úgy nincs félszabadság sem, csakhogy félfelelősség sincs – se neki, se nekünk, senkinek.” (Bedecs László: Ennyi volt a forradalom, Bárka 2020/5.)
De van fél disznó és van féligazság – mondom én, és ki-ki eldöntheti, hogy egyetért-e velem. No meg fél erkölcs, félig felhúzott harisnya és félig kilátszó combok. Ki ne ismerné a „fél pohár víz” történetet, aminek a megítélése eltérő az optimista, valamint a pesszimista embernél, hiszen előbbi szerint a pohár félig tele van, míg utóbbinál félig már kiürült. Igen, alkati kérdés, hogy optimisták vagy pesszimisták vagyunk, lehengerlően magabiztosak vagy csendesen elmélkedők. A választópolgárnak a borúlátás is megengedett az elmúlt évtizedek megvalósításainak az értékelése, valamint a jövőképünk felvázolása közben. Az viszont tény: „a disznónak a másik fele ott maradt a gazdánál”, a költői forradalmi féligazságot a valóban forradalmár tette egész igazsággá.
Miközben elmélkedésem befejezem, a markói fél disznó képe, „politikája” lassacskán az erdélyi magyarság újkori történelmének (Markó: „A többi történelem”) az egyik legfontosabb szimbólumává és metaforájává növekedett. Ez a kettősség, a két különválasztott fél és annak összerakása végig követhető az elmúlt három évtized erdélyi magyar politizálásában. Néhány példa csupán: az RMDSZ félig érdekvédelmi szövetségként, félig pártként nyilvánul meg; előfordult, hogy nem állt ki elvárható módon az autonómia mellett, aztán az is, hogy kiállt mellette; félig kormányban volt, félig nem; félig tárgyalóasztalhoz ült a saját belső ellenzékével, félig szóra sem méltatta. Ki-ki folytathatja a példákat a saját belátása szerint. Eközben azonban az a legszomorúbb, hogy mind a létszám, mind a választókedv szempontjából elveszítettük a fél erdélyi magyarságot. Ezúttal én fogalmaznék úgy, miszerint „csak a fele maradt a gazdánál”.
Az elmúlt bő három évtized romániai történelmének súlyos metaforikus önvallomása lehet a karácsonyi fél disznó szimbolikus képi megjelenítése. A fél disznó egyik felét feldolgozták, a másik azonban „a gazdánál maradt”. Ezek alapján ki-ki úgy értelmezi a forradalmat és az azt követő időszakot, hogy melyik fél disznónak „a feldolgozásán és megemésztésén” vett részt. Markó Béla úgy, mint egy félig költőien megnyilvánuló politikus és félig politikusi véleményt formáló költő. Erdélyben, Romániában a legtehetségesebb költő a politikusok között, egyúttal a legismertebb politikus a költők családjában. A „két fél emberből összeálló” költő-politikus fél disznója lírába csomagolva így hangzik: „tulajdonképpen elfért benne a fél disznó, / a másik fele a gazdánál maradt, / csak ennyit vásároltunk meg belőle”(…) „hallgatott a kettévágott disznó, /csak egy fél röfögést hoztunk magunkkal”.
Ne az enyém legyen az utolsó szó. Befejezésül Markó Béla – tovább gondolásra érdemes – sorai álljanak előttünk, amelyek nem lehetnek közömbösek az erdélyi magyarság múltja, jelene és jövője szempontjából: „Igaz, ezúttal nem a haza vagy az ország / jövőjéről volt szó, hanem a családéról. / Ám ki tudná ezeket a lelkiismereti kérdéseket / mérlegre tenni, és eldönteni, hogy melyik jövő / pontosan mennyit ér?” (Markó Béla: Forradalmi erotika, in: Egy mondat a szabadságról. Versek. Kalligram, Budapest, 2020)
Írásomat Markó Béla saját gondolataira, idézeteire építettem fel, de az utolsó szót az erdélyi magyar polgár mondja ki, hiszen a „kettévágott disznó” fele az akkor még egészen költő karácsonyi asztalára került, a másik fél disznó azonban „a gazdánál maradt”.
(Fotók: Vajda György)
