Máthé Áron történész, szociológus a Huszárvágás blogon foglalta össze Magyarország román megszállásának egyik szomorú, de jellemző eseményét, a monori tömeggyilkosságot.
Vörösterror, fehérterror – minden történelem iránt érdeklődő ismeri ezeket a baljós kifejezéseket. A fekete terror fogalmát azonban még csak kevesen ismerik. Közel egy évszázaddal a megtörtént események után találtak elnevezést arra a cselekménysorozatra, amelyet az idegen megszállók a történelmi Magyarország felbomlásának idején követtek el a magyar állampolgárok rovására.
1919 május-június folyamán a magyarországi Vörös Hadsereg sikeresen küzdötte előre magát a csehek által megszállt Felvidéken. Az északi hadjárat során az innen-onnan összeszedett, komoly fegyelmi problémákkal küszködő magyar csapatok bár vereséget mértek a cseh légiókra, de a jelentős nyugati támogatással formálódóban levő csehszlovák állam fegyveres ereje nem omlott össze.
A „magyar szovjetköztársaság” irányítói ultimátumot kaptak az első világháborúban győztes nagyhatalmak békekonferenciájától: ürítsék ki az elfoglalt felvidéki területeket, és cserében a Tiszántúlt megszálló román királyi hadsereget visszarendelik. Kun Béla javaslatára a vörösök elfogadták a javaslatot. Az éppen csak visszafoglalt felvidéki területekről való kivonulás érthető módon aláásta a hadsereg amúgy sem acélos fegyelmét, és ráébresztette a tisztikart, hogy a kommunisták nem nemzetben, hanem hatalomban gondolkoznak. Ráadásul a románoknak eszük ágában sem volt kivonulni a Tiszántúlról. A Tanácsköztársaság vezetői ezért erővel próbáltak meg a románokat kiűzni. A rosszul előkészített, technikai- és létszámfölény nélkül július 20-án megindított tiszai offenzíva azonban hamarosan összeomlott. Július 31-én a románok ellentámadásba lendültek, s magyarországi Vörös Hadsereg széttöredezett. Másnap, augusztus 1-én lemondott a magyarországi vörös diktatúra Forradalmi Kormányzótanácsa. A népbiztosok Bécsbe menekültek.
A bomlásnak indult Vörös Hadsereg szervezetlenül, rögtönözve vonult vissza Budapest, illetve a Dunántúl felé. Az üldözésbe átmenő román csapatok tömegesen ejtik fogságba a gyalogságot. Kivételt jelent a törzsétől újra elszakadt Székely Dandár (a korábbi Székely Hadosztály része), amely kalandregénybe illő hősies „hosszú meneteléssel” Egert érintve, Pásztón, Bujákon keresztül Rádnál jut ki Vác térségébe, hogy onnan a Dunántúlra vonulva, a később formálódó Nemzeti Hadsereg kötelékébe lépjen át.
Ezekről a napokról a következőképpen tájékoztatott a Pest vármegyei Monor helyi újságja, a Közérdek: „Az általános tájékozatlanság, az egymásnak ellentmondó hírek, a bizonytalanság és a zavaros jelen aggodalma már a napok óta nyugtalanították a város lakosságát. A vörös front felbomlásának kósza hírei nyomasztóan ültek a lelkeken és az ismeretlen jövő ideges várakozással telten késztette az embereket az utcára. Pénteken, augusztus 1-én délután a ceglédi vörös hadtest hosszú trénoszlopa vonult végig a városon bizonytalan híreket adva, melyből csak annyit lehetett kihámozni, hogy a hadsereg felbomlóan van. […] Futótűzként terjedt el másnap délelőtt, hogy jönnek a románok. Az emberek csoportokba állva nézték az utcát. Ismeretlen lovasok vágtattak a porban, román járőrök… Ez alatt a vasútvonalon szakadatlanul folyt a visszavonulás. A vörös hadsereg részei siettek Pest felé.”
Innentől idézzük Görög Álmos helytörténeti tanulmányát: „A Fő térre megérkező román lovasság parancsnokát Pattermann Dezső [a Kommün idején a helyi irányító szerv, a Direktórium elnöke] akarta fogadni. Beszédét, melyet egy Moys nevű jegyző fordított, erős gépfegyvertűz és robbanások döreje szakította meg. Ennek hallatán a románok visszavonultak. Az állomás felől érkező harci zajt az utolsóként visszavonuló 5. számú vörös páncélvonat és annak távozását megakadályozni akaró román lovasság közötti kitört összecsapás okozta, melyben egy román katona meghalt, egy másik megsebesült. A vonat elmenekülése után nem sokkal egy lovas hozta a román parancsnok ultimátumát: mely szerint ha este hétig nem történik meg a település átadása, lövetni fogja Monort. Ennek letelte előtt fehér zászló alatt egy 12 személyből álló küldöttség ment a település határába, melynek vezetője, Molnár János református lelkész átadta a várost Mărdărescu tábornoknak. Ezután augusztus 2-án éjjel megkezdődött és három napig tartott a román hadsereg átvonulása a településen: „Először a lovasság, azután beláthatatlan kocsisoron a gyalogság, majd a tüzérek és a trén átvonulása verte föl utcáin porát. Az átvonulás – eltekintve egyes kisebb kihágási esettől – a legnagyobb rendben történt.”
Csodával határos módon egy áldozat túlélte a sortüzet, kimászott az agyagbányából, s a helyiek segítségével megmenekült. A visszaemlékezések szerint e szerencsés férfiú egy vasutas, a mozdonyvezető Tóth József volt. Először a közeli kukoricásban bújt el, majd a lakosok Alsónémedire menekítették. Természetes halállal halt meg a ’70-es években. Így vált a ténylegesen kivégzettek száma 52 fővé. [Számos forrás tévesen 53 áldozatról ír.] Meg kell jegyezni, hogy már augusztus 2-án is végeztek ki vöröskatonákat a közelben, a járáshoz tartozó Gombán 4 főt, korábban pedig Irsán másokat, tehát az önkényes kivégzések nem számítottak rendkívüli intézkedésnek a román megszállás alatt.
Monoron a román megszállás alatt a terménybeszolgáltatás, a lósorozás (az állatállomány elhurcolása), a jegyrendszer, a Vörös Hadseregben szolgálatot teljesítők fogolytáborba hurcolása, s az úgynevezett „fehér pénz”, a Károlyi-rezsim idején kibocsátott, értékét vesztő fizetőeszköz kötelező használata jelentette a mindennapokat.
Gheorghe D. Mărdărescu tábornok a román hadsereg főparancsnoka is Monoron rendezkedik be a postamester házában. Más tiszteket is beszállásoltak a helyi polgárok házaiba. Augusztus 3-a reggelén még mindig jelentős létszámú seregtest maradványt észlelnek a románok, ezért Monort teljes egészben átfésülik. Az általános razzia során a településről, az állomásról, illetve a sínek mellől, valamint az országútról összesen 53 főt gyűjtenek össze, akik lehettek vörös katonák is, vagy csak valamilyen katonai ruhadarabot viseltek, mint az a 17 esztendős fiú, akit a vonatról szedtek le azér,t mert katonasapkát viselt. Az így összeszedetteket a monori téglagyár agyagbányájához terelték, és miután megásatták velük sírjukat, simán agyonlőtték őket. A tömeggyilkosság helyszíne a mai Bajcsy-Zsilinszky utca végén található. Mivel az erdélyi román csapatok főparancsnoka, Mărdărescu tábornok személyesen is Monoron tartózkodik, felmerül közvetlen felelősségének kérdése. Különösen azért, mert a razzia során összeszedett embereket több kisebb-nagyobb csoportban „kihallgatásra” elébe hurcolják. Az nem világos, hogy a tábornok előtt kihallgatás, vallatás vagy statáriális bíráskodás történt-e. Az ismert viszont a visszaemlékezésekből, hogy az előállítottak kivégzésére a törzséhez tartozó őrnagy adott parancsot, amiről kizárt, hogy ne lett volna tudomása a főparancsnoknak. Ugyancsak ez a Mărdărescu volt a parancsnok azoknak a magyarellenes atrocitásoknak és tömeggyilkosságoknak az idején, amelyeket 1918–19 során az Erdélyt és a Partiumot megszálló román regurális és irregurális csapatok elkövettek.
A monori áldozatok egy részének hozzátartozói néhány hónappal később már kérik a holttestek exhumálását, de ekkor még elutasítják e kérést, csak 1920. június 10-én kerül rá sor, főszolgabírói felhívásokat követően. Annak érdekében, hogy az összes áldozat személyi adatait megállapítsák, az alispán a lakossághoz fordult. A sajtón keresztül felszólította az újságolvasó közönséget, hogy „akinek a Monoron meggyilkolt és elföldelt vörös katonák között hozzátartozója van, ezt szóval vagy írásban jelentse be”. A hír közzététele után több bejelentés is érkezett a járási főszolgabíróhoz. Kétségbeesett édesanyák – eltűnt fiaik előkerülésének és kegyeletteljes eltemetésének reményében – ragadtak tollat. Az áldozatokat végül 1921-ben jegyezték be a község halotti anyakönyvébe – írja Perczel Olivér levéltáros.
Az azonosítás rendkívül nehéz volt. A kivégzetteket a románok módszeres alapossággal kifosztották, irataikat, személyes tárgyaikat elszedték, sőt egy forrás szerint még a holtak aranyfogait is kitörték. Az azonosítást egykori fegyvertársak vagy családtagok végezték, akik értesültek, hogy szerettüket Monoron végezték ki. Voltak olyanok, akik már nem ismerték fel hozzátartozójukat egyik holttestben sem, így 33 áldozat kilétére máig sem derült fény…
Az áldozatok között lehettek katonák és nagyszámban civilek is. Akad olyan forrás, amely a Székely Dandár katonáinak véli a mártírokat (Koréh Endre: Erdélyért. A székely hadosztály és dandár története 1918–1919, Budapest, 1929), míg más forrás aradi vasutasoknak. Az 1920. június 10-ei exhumálás során összesen 16 főt sikerül azonosítani a tömegsírban nyugvók közül, többnyire felkutatott családtagok révén. Egy fő, Klang István az izraelita temetőben van elhantolva. A szerencsétlen sorsú áldozat végigharcolta a Nagy Háború négy és fél esztendejét, s végül az idegen megszállók kezétől pusztult el.
Mărdărescu tábornoknak ma szobra van Erdély fővárosában (Háborús bűnös román tábornok kapott szobrot Kolozsváron címmel számolt be az Origo a 2019 augusztusában elkövetett szoborállításról, lásd itt), s mint az „Európát a kommunizmus rémétől megmentő hős” jelenik meg a román emlékezetpolitikában. A monori áldozatokat a magyarországi kommunista történetírás pedig megpróbálta a fehér különítményesek számlájára írni.
A magyarországi történetírás amúgy a mai napig adós az idegen megszállók által 1916 és 1921 között elkövetett bűncselekmények regiszterével. Azon túl, hogy ma már köztudott: a Román Királyi Hadsereg és az utánuk jövő csőcselék módszeresen kirabolta Budapestet és a Győrig megszállt Magyarország többi részét is. A „felszabadító” románok több tízezer vagonnyi zsákmányt vittek el, bárminemű jogcím híján.
