2023 októberének első napjaiban két magyar tudósnak, Karikó Katalinnak és Krausz Ferencnek is odaítélték a Nobel-díjat.
Időutazás vissza a múltba. Valamikor az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején, középiskolás diákként egyik-másik, általam egyébként nagyon tisztelt tanárunk néhány megnyilvánulását értetlenül fogadtam, helytelenítettem. Ma is fel tudom idézni földrajztanárunk, Benedek Zoltán bácsi (diákkörökben használatos becenevén: BenZol) alakját, amint a maga színes, élvezetes stílusában lelkes-önfeledten a következőket fejtegeti: amennyiben kiszámítjuk, melyik országban hány lakosra jut egy Nobel-díjas, mi derül ki? Hát az, hogy a legtöbb nagy tudóssal a kis Magyarország ajándékozta meg az emberiséget!
Bár ezt a meglátását több mint tíz tudománynépszerűsítő tárgyú könyvének egyikében sem fejtette ki, a magyarok különleges/kiváló voltának bizonygatása kétségtelenül kedvenc témái közé tartozott. Tudós ember lévén, állításait igen sok és legalábbis meggondolkoztató érvvel tudta alátámasztani. A magyar Nobel-díjasok számán kívül a magyar sportolók által elnyert olimpiai érmek számáról is szívesen elmélkedett. A következő összefüggésben: amennyiben kiszámítjuk, melyik országban hány lakosra jut egy-egy arany-, ezüst-, illetve bronzérem, kiderül, több olimpián Magyarország sportolói szerezték a legtöbb érmet!
Zoli bácsitól házi feladatot is kaptunk. Annak kellett utánanéznünk, hány Nobel-díjas tudóst adtak a románok az emberiségnek, vagy hány érmet szereztek a román sportolók az egyes olimpiákon, és hányadik helyen áll Magyarország meg Románia az összesített éremtáblázaton. Különösen ha az érintett országok lélekszámát is figyelembe vesszük, de úgy is, ha nem…
Emlékszem, ezeknek a sajátos házi feladatoknak a megoldása után Sajti Misi padtársammal és barátommal Zoli bácsi helyett is szégyenkeztünk. Nem illik, nagyon csúnya dolog ilyen kényes kérdéseket feszegetni – foglaltunk állást titokban. Hitler fajelmélete megbukott, kiderült, hogy képtelenség alsóbb- és felsőbbrendűekre osztályozni az embereket. Tehát abból, hogy melyik ország/nép hány Nobel-díjassal vagy olimpiai érmessel dicsekedhet, nem következtethetünk az égvilágon semmire! – szögeztük le. Akkor mire jó, és főleg kinek használ az effajta összehasonlítósdi? – tettük fel a kérdést. Így folytattuk: –Tapintat is van a világon. Zoli bácsinak tekintettel kellene lennie arra, hogy egyesek kellemetlenül érezhetik magukat az ilyen fejtegetések, összehasonlítások hallatán. Arról nem is szólva, hogy a dicsekvés eleve csúnya dolog, a régi mondás szerint „öndicséret = gyalázat”, és ez nyilván akkor is érvényes, ha nem önmagát, hanem a saját népét dicséri valaki. Summa summarum: Nobel-díjasokkal hencegni, úgymond Nobel-díj-tükörben vizsgálgatni magunkat és másokat csúnya dolog!
Több mint három évtizeddel később, 2003-ban (emlékeztetőül: Magyarország 2004-ben lett tagja az Európai Uniónak) Mátészalkán IV. Károlynak, az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó uralkodójának a fiával, a Páneurópai Unió elnökével készítettem interjút. A következőket ebből, a Romániai Magyar Szó december 18-i lapszámában „Legalább egyvalamiben majdnem jobb magyar vagyok a legnagyobb magyarnál” címmel megjelent sajtóanyagból idézem:
„Riporter: – Elnök úr szerint mi vár ránk az EU-ban?
Habsburg Ottó: – Ismerjük a mondást: sírva vigad a magyar. Csakhogy nekünk nincs okunk sírni, nem olyan nemzet vagyunk. Hány Nobel-díjasunk van nekünk? 19! Azaz százalékos arányban a mi nemzetünk dicsekedhet a legtöbb Nobel-díjassal. Persze közülük sokról azt mondják, hogy amerikaiak. De Magyarországon tanultak, itt dolgoztak, és mivel egy ilyen kis országban nagyon nehéz volt boldogulni, külföldre mentek, Amerikába, ott lettek nagy emberek. (…) A Nobel-díjasaink száma hatalmas erőt mutat. Nagy életerővel rendelkezünk, a mi tudományunknak, tudásunknak óriási a kisugárzása.
R: – Noha németes akcentussal beszél, elnök úr következetesen magyarnak mondja magát…
H. O.: – Ha visszatekintünk a mi történelmünkre, többnyire elpusztultak azoknak az utódai, akik a múltban hódítókként jöttek be az országba. Valamiképpen ez a nemzet folyton asszimilált másokat. A tudatalattimban erre gondolhattam, amikor a millennium alkalmából ünnepi beszédet tartottam egy alföldi városban, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy ezt mondom: »amikor elődeim Ázsiából jöttek«. Nekem persze egyetlen Ázsiából jött elődöm sincs, mégis úgy éreztem, hogy ez így igaz. A nemzetünkben élő kulturális szolidaritás a jövőnk záloga.”
Akkoriban, amikor Habsburg Ottótól a fentieket hallottam, már nem éreztem szégyellni valónak Benedek Zoli bácsi három évtizeddel korábbi Nobel-díjasokkal, olimpiai érmes sportolókkal kapcsolatos fejtegetéseit.
Persze az eltelt harminc év alatt szerzett tapasztalataim híján változatlanul egykori diák-önmagammal értettem volna egyet. Csakhogy időközben rányílt a szemem egyebek között arra is, hogy a hitlerizmus nem mindenhol bukott meg. Romániában például csak átalakult. Ceauşizmussá: nemzeti szocializmusból nemzeti kommunizmussá. Egy olyan sajátos kommunista tanná, amelynek egyik legfontosabb megnyilvánulási formája az államalkotó nemzet féktelen, önmérsékletet nem ismerő dicsőítése, tömjénezése, illetve a kisebbségekhez tartozó személyek ócsárlása, szidalmazása, burkolt formában történő jogfosztása, kisemmizése, elüldözése vagy beolvasztása. Az élettér (Lebensraum) más módszerekkel való megteremtése.
Igaz, Ceauşescut már több mint harminc éve lepuffantották. A ceauşizmus viszont nem veszett el, csak átalakult. A kommunista máztól megszabadult, az elvakult, önkritikát nem ismerő nacionalizmust azonban megőrizte. Ezt nem csak azok alapján állítom, amiket román politikusoktól, közéleti személyiségektől évek óta hallok a televízióban, illetve olvasok az újságokban.
A Pew Research Center amerikai kutatóintézet 2018-ban közzétette egy olyan nagyszabású nemzetközi felmérés eredményeit, amelynek során egyebek között arra is rákérdeztek, hogy a válaszadók milyen mértékben értenek egyet a következő kijelentéssel: „Nemzetünk nem tökéletes, de kulturálisan felsőbbrendű más nemzeteknél.” A kutatás végeredménye szerint a romániai válaszadók 66 százaléka ezzel a kijelentéssel teljesen vagy nagymértékben egyetértett. Ami azt jelentette, hogy a „legönteltebb európai uniós nemzetek” képzeletbeli toplistáján a románok a harmadik helyre kerültek a görögök (89 százalék) és a bolgárok (69 százalék) mögött. A németek és a magyarok a toplista utolsó harmadában helyezkedtek el: a németek 45, a magyarok 46, az „osztrák sógorok” 47 százalékkal. Megközelítőleg azonos szinten az angolokkal (46 százalék), az olaszokkal (47 százalék) és a portugálokkal (47 százalék). (Forrás: Felmérés: a románok felsőbbrendűnek érzik nemzetüket más nemzeteknél, Maszol.ro, 2018. október 31.)
A románok természetesen nem véletlenül érzik magukat „kulturálisan” felsőbbrendűnek másoknál. Hanem azért, mert burkolt formában ugyan, de változatlanul ezt sulykolják beléjük a politikusok és a tömegkommunikációs eszközök. Annak dacára, hogy más nemzetközi felmérésekben – olyanokban, amelyekben nem saját magukról való véleménymondásra kérik fel, hanem valamilyen téren „levizsgáztatják” őket – a románok többnyire a sereghajtók között jelennek meg. Néhány példa.
Az Európai Unió statisztikai hivatalának (Eurostat) olvasásra, „könyvfogyasztási” szokásokra vonatkozó, 2018-ban közzétett adatai szerint a romániai lakosság csupán 2,8 %-a olvas el egy könyvet havonta. Románia polgárai fejenként legtöbb három eurót költenek könyvekre évente. Az Országos Kultúrakutatási Intézet adatai szerint pedig ötből egy romániai egyetlen könyvet sem olvas el egész életében. A felmérés végkövetkeztetése: olvasás terén az osztrákok és a románok az utolsók Európában. (Forrás: Románia utolsó helyen áll Európában az olvasás terén is, Főtér.ro, 2018. március 19.)
2000 óta az úgynevezett nemzetközi diákteljesítmény-mérési program (Programme for International Student Assessment, PISA) keretében háromévenként felmérik a 15 éves tanulók alkalmazott matematikai, természettudományi műveltségét, illetve szövegértését. Nagyon leegyszerűsítve: a PISA-felmérés olyan, mint az érettségi, csak nem a diákokat, hanem az országokat „vizsgáztatja le”, ezek oktatási rendszerének a hatékonyságáról állít ki bizonyítványt. A 2018-as PISA-felmérésen Románia mindhárom területen az átlag alatti eredményt ért el: szövegértés terén 428 pontot (a világátlag 487), matematikából 430 pontot (a világátlag 489), természettudományokból 426 pontot (a világátlag 489) összesített, és Európában az utolsó előtti helyen végzett (Bulgária mögött). Ami a gyakorlatban a következőket jelenti: a diákok körében 41%-os a funkcionális analfabetizmus, a tanulók 47%-a a legalapvetőbb számítási feladatokat sem képes alkalmazni az iskolán kívüli életben, 44%-uk pedig még a hétköznapi jelenségekre sem képes tudományosan elfogadott magyarázattal szolgálni. (Funkcionális analfabéta – az Európai Parlament 1989-ben megalkotott definíciója szerint – az a személy, aki nem képes az írás, olvasás, számolás alapvető műveleteire, és ennek következtében nem tud integrálódni a társadalomba, annak egyenlő, egyenrangú tagjaként.)
Az Európai Bizottság kimutatása szerint Románia az innovációs tevékenység terén 2018-ban az Európai Unióban az utolsó helyet foglalta el, ráadásul úgy, hogy a korábbi évekhez képest még csökkenést is mértek ezen a téren az országban. (Forrás: Agerpres hírügynökség, 2018. június 22.)
Az IQ (intelligence quotient, azaz intelligenciahányados) egy viszonyító szám, amelynek segítségével kimutatható, hogy a vizsgált személy pillanatnyi értelmi képessége, intelligenciája és az azonos életkorú, átlagos értelmi képességekkel rendelkező személy szellemi teljesítménye között milyen mértékű pozitív vagy negatív eltérés tapasztalható. Az IQ-nak nincs köze a műveltséghez, és nem fejleszthető. (Wikipédia)
A következőkben egy, az Antena3 tévécsatorna honlapján (valamint több más helyen) 2015-ben megjelent terjedelmesebb cikk tartalmát foglalom össze dióhéjban: Egy nemrég végzett kutatás értelmében a nemzetközileg legelismertebb és leggyakrabban alkalmazott vizsgálatok egyike, a RAVEN-teszt szerint Európában Románia állampolgárainak az IQ-szintje a legalacsonyabb. A brit Ulster Intézet kutatói arra a kérdésre keresték a választ, hogy a világ nemzetei közül melyikben rendelkeznek az emberek a legmagasabb IQ-val. Románia a 96,6-os világátlagot is alulteljesítette, 91-es mutatóval. Például a magyarországiak 98,1-es intelligenciahányadost értek el, amivel Európában, holtversenyben a franciákkal, a 11–12. helyre kerültek. (A hasonló tesztek szerint egyébként az IQ-bajnokok többsége ázsiai országokban él.) Egy négy évvel korábbi RAVEN-kutatás alkalmával Románia 94-es IQ-t ért el, amivel Törökország és Szerbia előtt Európában hátulról a harmadik helyen végzett.
Egy másik 2015-ben végzett kutatás azt vizsgálta, mennyit tud a román nép a világról, illetve milyen a tudományosság és a vallásosság közötti arány az itt élő emberek tudatában. Kiderült: a románok közel 42 százaléka úgy gondolja, a Nap forog a Föld körül, 32 százalékuknak pedig meggyőződése, hogy léteznek az ördög által megszállt emberek. Az utóbbi kutatás szerint a románok alig egy százaléka rendelkezik komolyabb tudományos ismeretekkel. Összehasonlításképpen: Franciaország és Németország esetében ez a mutató 17 százalék körüli. (Românii au cel mai mic IQ: Suntem pe ultimul loc din Europa la capitolul inteligenţă, Antena3.ro, 2015.05.28.)
Románia vonatkozásában még hosszan sorolhatnám a hasonló negatív példákat, ugyanakkor tisztázandó: ezekkel senkit, egész népeket meg pláne nem akarok minősíteni. Hiszen a különböző felmérések eredményét annyi minden befolyásolhatja, hogy ilyesmikből általánosítani, érdembeli következtetéseket levonni nem lehet. Mindössze arra szeretnék rávilágítani, milyen fonák, visszatetszést kiváltó helyzetet teremthet az, ha egy országban a hatalom választott (vagy a háttérből irányító) birtokosai hazafiasnak, nemzeti érdeknek beállított kétes politikai céljaik elérése érdekében az államalkotó népet az egekbe magasztaló, a más nemzetiségűeket viszont ócsároló propagandát honosítanak meg. Ahogyan az Romániában történt.
És ebben a kontextusban – szöges ellentétben azzal, amit diákkoromban gondoltam erről – ma már meggyőződésem, hogy jól tesszük, ha újra meg újra megoldjuk azokat a bizonyos házi feladatokat, amelyeket diákként Benedek Zoli bácsiktól, felnőttként pedig Habsburg Ottóktól kapunk. Ugyanis azok a sajátos körülmények, amelyek között mi kisebbségiek Romániában élünk, nem csupán legitimálnak, de – nemzeti önazonosságunk megőrzése érdekében – egyenesen szükségessé tesznek ilyen válaszreakciókat. Ráadásul azért sem árt Nobel-díj-tűkörben nézegetni magunkat és másokat, mert így az ahhoz hasonló számításokat is leellenőrizhetjük, amelynek eredményeként Habsburg Ottónak 2003-ban 19 Nobel-díjjal kitüntetett magyar „jött ki”…
Boros Ernő
