Az 1940-es bécsi döntés 83. évfordulója kapcsán rengeteg olyan anyag jelent meg a román sajtóban az emlékezés ürügyén, amelyek kimondottan magyarellenes uszításokat tartalmaztak a szokásos történelemhamisítások mellett. A rafináltabb, „tárgyilagosnak” szánt sajtóanyagok között voltak a történettudomány köntösébe burkoltak is, sőt, „szociológiai” alapvetésűek is.
A gyakorlatilag a magyar- és Magyarország-ellenes információs hadviselés nyilvános, „civil” változatának főszereplőjeként, hangadójaként létrehozott, a Román Akadémia égisze alatt működő Információs Hadviselést Elemző és Stratégiai Kommunikációs Laboratórium (Laborator de Analiză a Războiului Informaţional şi Comunicare Strategică – LARICS) hosszabb hallgatás után újra felpörgette a magyarellenes uszítás motorjait. Az egyik legolvasottabb, legkomolyabbnak tartott bukaresti orgánumban, az Adevărul.ro portálon szeptember 4-én – tehát öt nappal az ominózus bécsi döntés évfrordulója után – jelentette meg ez a szekus laboratórium az egyik legdöbbenetesebb manipulációt egy bizonyos Matei Blănaru tollából A Bécsi Diktátum és következményei. A történelmi trauma vizsgálata a kovásznai és hargitai románok körében címmel (románul: Dictatul de la Viena și urmările lui. Investigarea traumei istorice la românii din Covasna și Harghita). Aki az épületes dolgozatot eredetiben olvasná, itt találja meg: https://adevarul.ro/blogurile-adevarul/dictatul-de-la-viena-si-urmarile-lui-investigarea-2296953.html.
„Ez az elemzés egy nagyobb, még folyamatban lévő kutatás töredéke” – áll a dolgozat végén, amelynek szerzője amúgy a magyar kérdéssel korábban egyáltalán nem foglalkozó, erre a területre az utóbbi időszakban „átvezényelt” Matei Blănaru, aki magát a Bukaresti Tudományegyetem doktoranduszának is nevezi, miközben egy titokzatos Ázsia-kutató akadémiai intézetben is „társult kutató” (cercetător asociat).
Ez a „tudóspalánta” képes volt egy egész régióra vonatkozó felmérést tizenkét fő (!) megkérdezésére alapozni, akik (ahogy azt maga is leírja) a székelyföldi Kovászna-Hargita térségében élő románok legreprezentatívabb egyesületeinek vezetőségi tagjaiból álló célcsoportból kerültek ki. Azaz a székelyföldi románok legsovénebb és legmagyarellenesebb részéből (és nagy valószínűséggel a kommunista politikai rendőrség, a Securitate vagy a hadsereg volt tagjaiból, esetleg azok leszármazottaiból).
A „kutató” által felvetett kérdések többsége tudományosan alig támasztható alá, ráadásul manipulatívak, és nem válaszokat keresnek, hanem előítéletek megerősítését. Ilyen például a 9. kérdés, mely így szól: Milyen gyakran gondol a következőkre? A válaszolók közül 6-an „naponta többször vagy naponta” a román nyelv elvesztésén, 4-en minden nap a román hit (?!) elvesztésén, 6-an a román hagyományok elvesztésén, 7-en a románok elmagyarosításán gondolkodnak. És így tovább…
Az sem derül ki a felmérésből, hogy a kikérdezett 12 főből hány volt a Székelyföld lakója a második bécsi döntés idején, vagy legalább olyan család leszármazottja, amelyik akkor is már Székelyföldön élt. És hiába próbál a szerző „egérutat” gyártani magának (többször is kijelentve, hogy nem minden magyar/székely gonosz), a felmérés valójában a legaljasabb magyar- és székelyellenes cselekmények megalapozására szolgál. „Nem csodálkoznánk, ha ez a furcsa, abszolút tudománytalan, manipulatív felmérés a következő hónapokban és években gyakran visszatérő hivatkozási alap lenne” – vélte az eset kapcsán a román médiát szemléző magyarországi szakértő.
Az az elmúlt napokban egyetlen egyszer sem jelent meg a román nyelvű sajtóban, hogy a bécsi döntőbíráskodást és az implikált német és olasz döntőbírókat az elbizakodott román állami vezetés követelte és fogadta el 1940-ben, a román–magyar területi vita nyomán fenyegető katonai konfliktust megelőzendő és elkerülendő.
