Nyolcvan éve történt: 1944 végén, 1945 elején mintegy 900 ezer ártatlan keresztényt hurcoltak el a Kárpát-medencéből erőszakkal szovjet rabságba, akik közül mintegy 300 ezren soha nem látták viszont szeretteiket. Felvidéken az embervadászat a Bódva-völgyét februárban, szülőfalumat, Tornaújfalut 1945. február 14-én érte el.
Háborúkkal, járványokkal terhelt világunkban, menekültekkel, földönfutókkal riogatott haldokló Európában, fogyasztóvá züllött társadalmunkban, már 100 éve sanyargatott kisebbségi létben, a nyelvátültetés keserűségében, már 8 országban szétszórtan zsarnokságban élve…
Felmerül a kérdés – s vannak helyek, ahol már fel sem merül –, kell-e még emlékeznünk nyolcvan év után is az emberiség legpusztítóbb öldökléseire. Kell-e még emlékeznünk arra a rendszerre, amely Európa közepén, a 20. század derekán a hazugságra, az erőszakra, a népirtásra, a megsemmisítésre és az istentelenségre épült? Kell-e emlékeznünk azon gonosztevőkre, bűnöző őrültekre, akik nem a bolondok házában és fegyintézetekben ültek, hanem kancellárián, a Kreml-palotában és a Hradzsin-várban.
Kell-e emlékeznünk Leninre, a „bölcs” (beteg) agyában kipattant Gulágokra, Sztálinra, az évszázad (ha nem az évezred) legvéresebb kezű gyilkosára, hóhérjára, akiknek annyi ember bebörtönzése, munkatáborba hurcolása, szögesdrót mögé zárása, megkínzása, valamint kivégzése terheli a lelkét, hogy Caligula, Tiberius, Néró, Hitler, Tito, Pol Pot, Benes és hasonszőrű társaik összesített teljesítményei eltörpülnek áldozatainak mennyiségéhez viszonyítva (illetve csak teadélutánnak számítanak).
Emlékezni kell: az emlékezés az ifjúság nevelését és tanítását kell hogy szolgálja. Szent-Györgyi Alberttal vallom: „Bár természettudós vagyok, mégis úgy gondolom, hogy a történelem a legfontosabb tantárgy egy gyermek nevelésében. De ennek valóságos történelemnek kell lennie.”
A 20. századi történelem tanítása hazug és hamis volt, háborúinkat nem a hűséges katonák, nem a hadvezérek, nem a vitéz tábornokok, nem a hazafiak, nem az államférfiak döntötték el, hanem tetvek és patkányok, amelyek fertőzéseket hordoztak és járványokat terjesztettek.
Szent-Györgyi Albert, Bertrand Russellre hivatkozva, találóan jegyezte meg: „nemzeti hőseik szobrai annál magasabbak voltak, minél több embert öltek meg ezek a hősök”. De vajon az elhurcoltak, a meggyilkoltak számát az elmúlt században beszorozta-e valaki az özvegyek, az árvák számával? – hisz abban az időben nem volt ritkaság a 6-8-10 gyermek egy családban. Beszorozta-e valaki a megerőszakolt, a megsérült nők számával (ami Málnási Ödön szerint 2 millió), a meghurcolt a száműzött, a meggyilkolt papjaink, szerzeteseink, a megalázott szerzetes nővérek, a földönfutók számával?
S vajon ki szenvedett többet, aki néhány hónap, év után átadta lelkét a teremtőjének, vagy aki 50 évig gyászolt és egyedül nevelte félárva gyermekeit, vagy azok a három-négyéves kicsi gyerekek, akik mit sem tudtak, mit sem sejtettek a világról, csak örökre kiszakították őket az édesapák karjából?
Az édesapák haláltusája, a kicsi gyermekek várakozása a világ végezetéig fog tartani. Tormai Cecília írja: „Elmúlt századok férfisorsát, férfivitézségét kőbe vésték, pergamenre írták, regösök dalolták. Asszonyok sorsát, hősiességét kőbe sem vésték, pergamenre se írták, regösök sem dalolták. És az igazi asszonyi sorsok, a láthatatlan, a halk, az igazi asszonyi hősiességek emlékei elenyésztek volna a semmibe, ha régi szőttesek, hímzések, öltések nem tudnának mesélni. A régi magyar asszonyok pompát hímeztek, mialatt visszavárták azt, aki elment, aki hadban odajárt, vagy rabságban sínylődött, akit a világon legjobban szerettek.”
Miben különböznek a megvadult, barna inges nácik gaztettei a vörösbe bújt sátán gonosztetteitől, miben különbözik a krematórium füstje a farkasok vacsorájától? Abban, hogy az előző kizárta a fertőzések terjedését, az utóbbi melegágya volt annak. Abban, hogy az előző a megmentésünkre, az utóbbi a felszabadításunkra sietett. S abban, hogy míg a megvadult nácikat keményen elszámoltatták tetteikért, addig az istentelen bolsevikoknak még a mai napig nem volt nürnbergi perük.
Köteles Ágoston
