Már napok óta foglalkoztatja a közvéleményt – vagy ha pontosabbak akarunk lenni, akkor: a médiát – az irodalmi Nobel-díjat évről évre kiosztó svédországi grémium idei döntése, amely Krasznahorkai László 71 éves magyar prózaírónak ítélte a közel egymillió eurós jutalmat. Maga Orbán Viktor magyar miniszterelnök is már harmadik napja ünnepli az „új magyar Nobel-díjat”, miközben egyre-másra jelennek meg a különféle értékelések és visszhangok (ujjongások és fanyalgások) a sajtóban, de méginkább a másodlagos (úgymond közösségi, valójában szerkesztetlen, cenzúrázatlan) médiában. Ezúttal csak két, önérzetes véleményt szemlézünk: egy székelyföldi (marosvásárhelyi) közéleti személyiségét és egy partiumi (nagykárolyi) közíróét.
Izsák Balázs: Politikai Nobel-díj – avagy mit üzen a svéd döntés?
Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díja kétségkívül nagy esemény a magyar kultúra számára. Az ő életműve – a maga sötét, apokaliptikus látomásaival, filozofikus mélységével és egyedülálló nyelvi világgal – önmagában is méltó lehetne erre az elismerésre. Ám ma már naivitás volna azt hinni, hogy a Nobel-bizottság döntései pusztán az irodalomról szólnak.
A svéd akadémia minden évben üzen is a világnak: hol az emberi jogok, hol a háborúk, hol a hatalommal való szembenállás témájában foglal állást – irodalmi köntösben. Krasznahorkai díjazása is egy ilyen politikai üzenet része. Egy olyan magyar írót emelnek a világirodalom csúcsára, aki évek óta élesen bírálja a magyar kormányt, és gyakran egész népét is lesújtó szavakkal illeti.
A döntés aligha lehet független a közelmúlt diplomáciai történéseitől. Svédország NATO-csatlakozása idején a két ország között komoly feszültség alakult ki. A svéd közvélemény – amely a liberális sajtón keresztül tájékozódik – hajlamos Magyarországot torz, leegyszerűsített képek alapján megítélni. Ezt magam is tapasztaltam, amikor 2012-ben Svédországban jártam: a magyarokkal szembeni távolságtartás, sőt ellenszenv érzékelhető volt, jóllehet legtöbben semmit sem tudtak valóságosan rólunk.
Ebben a légkörben kapta meg Krasznahorkai László a Nobel-díjat. Az üzenet így világos: Svédország az irodalmi díjon keresztül is a „kritikus magyar hangot” jutalmazza – mintegy példaként állítva a világ elé. Ezért nevezhető ez a döntés politikainak.
Mindezek ellenére helyes és méltó gesztus volt Orbán Viktor miniszterelnöktől, hogy gratulált a díjhoz. Ezt tette volna bármely felelős államférfi: elismerte, hogy a díjazott magyar, s hogy a siker, bármennyire is ellentmondásos, a magyar kultúra része. Ez az a pillanat, amikor a politikai ellentéteken felül kell emelkedni – hiszen a magyar irodalom világraszóló teljesítménye mégiscsak közös örökségünk.
Már az első magyar irodalmi Nobel-díjas esetében – Kertész Imre kapcsán – felsorakozott emlékeimben a magyar irodalom gerince: Zrínyi Miklós, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Németh László és Illyés Gyula. Őket épp a magyarságért érzett felelősség tette naggyá. A helyük a magyar nemzeti tudatban örök: semmiféle politikai széljárás, semmilyen ideológiai hullám nem mozdíthatja el őket onnan. Magyar olvasó szemével a kérdés csak az, ki lesz az, akit a magyar nemzeti emlékezet az ő sorukba emel.
Boros Ernő: A krasznahorkaiul tudás felemelő voltáról
Újsághír: „A Nobel-díj hivatalos YouTube-csatornáján jelent meg az a videó, amit azután készítettek vele, hogy megtudta: megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Ebben Krasznahorkai László azt mondta, nagyon büszke és boldog, hogy ilyen számos kiemelkedő író és költő közé ő is bekerülhetett a sorba, és ez erőt ad számára, hogy használja az anyanyelvét, ezt a kevésbé ismert, alig elterjedt magyar nyelvet.”
Nekünk, Nobel-díjtalanoknak pedig felemelő érzés Krasznahorkai László-ul, Karikó Katalin-ul, Krausz Ferenc-ül, Kertész Imré-ül, Harsányi János-ul, Oláh György-ül, Polányi János-ul, Gábor Dénes-ül, Wigner Jenő-ül, Békési György-ül, Hevesy György-ül, Szent-Györgyi Albert ül, Zsigmondy Richard-ul, Bárány Róbert-ül tudni. De elfogódottsággal tölt el bennünket a Lénárd Fülöp-ül, Milton Friedman-ul, Carleton Daniel Gajdusek-ül, Elie Wiesel-ül tudásunk gondolata is. És ez erőt ad nekünk kisebbségben élőknek, hogy legfőbb kincsünkként szeretve féltsük, óvjuk, őrizzük az anyanyelvünket, ezt a Románia-szerte kevésbé ismert, az ország egész területét tekintve alig elterjedt magyar nyelvet. Amelytől itt immár több mint száz éve – a nemzetközi politikai helyzet által behatárolt lehetőségekhez igazított különböző módszerekkel – következetesen meg akarnak fosztani bennünket.
