Az interneten (még) megjelenő Szatmárnémeti Friss Újság munkatársa, Princz Csaba utánanézett, hogy amióta megkapta a Nobel-díjat, a romániai Szatmár megye központi településén, Szatmárnémetiben többen olvassák-e Krasznahorkai László könyveit, mint azelőtt. Íme az eredmény dióhéjban.
Mielőtt a magyar írónak ítélték a világ legrangosabb irodalmi díját, például a Szatmár Megyei Könyvtárban a következő Krasznahorkai-műveket lehetett elérni: Manhattan-terv, Báró Wenckheim hazatér, Mindig Homérosznak, Rombolás és bánat az ég alatt, Sátántangó. Román fordításban pedig az Întoarcerea acasă a baronului Wenckheim.
A Krasznahorkai-műveket jelenleg sokkal többen olvassák (pontosabban olvasnák), és nem csupán magyarul, hanem románul is. Azonban változatlanul csak nagyon kevesen vásárolják az immár Nobel-díjas szerző könyveit. Ugyanis nem a könyvesboltokban érdeklődők, hanem a Krasznahorkai-műveket kikölcsönözni akarók száma ugrott meg olyan mértékben, hogy néhány nappal a legáhítottabb elismerés odaítélésének bejelentése után a könyvtárakban már egyetlen azonnal kézbe vehető példány se maradt. Aki Krasznahorkait akar olvasni – márpedig ez jelenleg a könyvtárlátogatók többségéről elmondható – várólistára iratkozhat, és – a minél előbbi sorra kerülésben reménykedhet.
Ez a híradás elgondolkoztatott. Emlékeim szerint a két-három évtizedet jelentő közelmúltban az irodalmi Nobel-díj kiosztása után majdnem minden olvasni szerető épkézláb ember rohant a könyvesboltba a legújabb kitüntetett könyvét/könyveit megvásárolni. Akármilyen nemzetiségű, illetve nyelven író szerzőről volt szó. Mert nemcsak a Nobel-díjra érdemesített irodalmi alkotások elolvasását tartották/tartottuk fontosnak, hanem azt is, hogy a szóban forgó művek a könyvespolcunkra kerüljenek, ahonnan bármikor leemelhetjük azért, hogy gyermekeink, unokáink kezébe adhassuk ezeket (vagy éppenséggel újraolvasás céljából). Családi könyvespolcainkon akkoriban a Nobel-díjas író könyveit megkülönböztetett hely illette meg. Függetlenül a szerző etnikai, nemzeti, vallási hovatartozásától. Hát még ha magyar írót emelnek az olvasó világ tetejére! Nekem úgy rémlik, mintha Kertész Imrének, aki első magyarként kapott irodalmi Nobel-díjat, ezen a téren még „szerencséje” lett volna. Huszonhárom évvel ezelőtt még a könyvesboltokból kapkodták el a Sorstalanságot, nem a könyvtárakban vált (rekordidő alatt) hiánycikké. Mi változott meg ilyen nagyon negyed évszázadnál is kevesebb idő alatt? Persze okolhatjuk a digitalizációt meg a világhálót. Csakhogy a Szatmárnémetiben frissen bekövetkezett jelenség legfőbb tanulsága nem az, hogy az érdeklődés csappant meg a Nobel-díjas (magyar) író(k) könyvei iránt. Hiszen ezeket „csak” a könyvesboltokban nem keresik, a könyvtárakban várólistákat írnak. Úgy tűnik, mintha – a Nobel-díjas szerzők által írottakat is beleértve – általában a könyvek magántulajdonban tartására nem törekednének az emberek. Mintha „kiment volna a divatból” a könyvvásárlás és a családi otthonokban való könyvtartás. Mintha rohamléptekkel közelednénk – az első magyar irodalmi Nobel-díjas említett regényének címét parafrazeálva – az otthoni (?) könyvtelenség állapota felé. Pontosan tudjuk, hogy Vörösmarty kb. 200 évvel ezelőtt feltett kérdésére – „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – a válasz: igen, mégpedig mérhetetlenül sokat.
De mi lesz, ha a jövőben a Nobel-díjas, vagy hasonló elismerésben nem részesített, ám méltán közkedvelt szerzők – megbízható könyvkiadók kellő tudással rendelkező munkatársai által szerkesztett – könyvei helyett a szellemi pallérozásra vágyók csupa olyan világhálós helyekről fognak tájékozódni, amelyek lehetőséget kínálnak rosszszándékú ostobák kóros agyszüleményeinek a terjesztésére is? Márpedig az a világ, amelyben már a Nobel-díjas szerzők könyveit sem vásárolják, mintha e szomorú perspektíva felé menne „elébb.”
Vagy csak helyi (Szatmárnémetiben megfigyelhető) jelenségről lenne szó?
Boros Ernő
