Emlékezetes esemény történt a második világháború végén, 1944 november közepén: a Vörös Hadsereg parancsnoksága (az úgynevezett Szövetségi Ellenőrző Bizottság nevében) kiparancsolta Észak-Erdélyből az onnan 1940-ben kivont, 1944 november közepéig azonban már (az előnyomuló szovjet és román csapatok nyomában) hajdani őrseikre újra visszatelepített román csendőröket, valamint a még csak részben visszatelepített román közigazgatást. (A továbbiakban kb. négy hónapig Észak-Erdély szovjet közigazgatás alatt állt.) A szovjeteknek ez az intézkedése azért nagyon emlékezetes, mert az 1944. augusztus 23-i bukaresti királypuccs (vagyis az addig szövetséges németek mellől a korábbi ellenség, a szovjetek oldalára való váratlan román átállás) után Észak-Erdély véres magyarellenes leszámolás, sorozatos atrocitások helyszínévé vált – ennek az állapotnak vetett véget a szovjet intézkedés. (Amelynek célja elsősorban nem a „magyarvédelem” volt.)
Mi történt addig, vagyis az 1944 augusztus vége és november közepe közötti kevesebb mint három hónap alatt Észak-Erdélyben?
A román átállás után a szovjetekkel együtt román csapatok is Észak-Erdély elfoglalására indultak. Azonban Bukarest ezzel természetesen nem feledtethette el a szövetségesekkel, hogy a románok korábban kb. három évig (1941 júniusától 1944 augusztusáig) ellenük harcoltak, és ez idő alatt az akkori Szovjetunió területén súlyos háborús bűnöket követtek el. Azzal, hogy a fegyvert is korábbi szövetségeseik ellen fordították, a román fél jelentős helyzeti előnyre tett szert Budapesttel szemben. Ugyanakkor azonban Bukarest így sem lehetett biztos abban, hogy a győztes nagyhatalmak (különösen az angolszászok) a leendő országhatárok kijelölésekor az övezet román és magyar lakosainak a számát és területi eloszlását (ezúttal is) elmulasztják figyelembe venni. Az 1944. szeptember 12-én Moszkvában aláírt szovjet–román fegyverszüneti egyezményben ez állt: „a békeszerződésben történő jóváhagyástól feltételezetten Erdély (vagy annak nagyobb része) adassék vissza Romániának.” Tehát a fegyverszüneti egyezmény nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy Erdély egy része Magyarországhoz kerüljön. Bukarest politikacsinálói abban egyetértettek, hogy ezt nem szabad hagyni. Ennek kivitelezési lehetőségét az úgynevezett történelmi pártok vezetői, elsősorban az akkoriban még nagy befolyással bíró Nemzeti Parasztpárt (PNȚ) hangadói közül sokan egy radikális vagy egy még radikálisabb megoldásban látták: az észak-erdélyi magyarság tömeges kitelepítésében, vagy (ahogy a magyarság ügye melletti kiállásáért 1951-ben mártíriumot szenvedett közíró, politikus Demeter Béla Az erdélyi magyarság helyzete 1944. augusztus 23 óta című tanulmányában fogalmaz) „végleges felszámolásában, kiirtásában” látták. A történelmi pártok lapjaiban – (brassói) Tribuna, (bukaresti) Ardealul, (sepsiszentgyörgyi) Desrobirea, (bukaresti) România Nouă, (bukaresti) Curierul stb. – féktelen magyarellenes rágalmazó és uszítóhadjárat zajlott. Íme ebből egy kis ízelítő.
Desrobirea, 1944. szeptember 20: „Kegyetlenül meg lesz torolva a magyaroknak a múltban elkövetett minden gyilkossága és bűne. (…) Csak a halál és a vérontás jelenthetnek igazságos elszámolást a románok és a puszták barbárjai között.”
Tribuna, 1944. szeptember 13.: „Őrökre le kell zárni a vitát a hóhér szomszédokkal, az általuk évszázadokon át kiontott vért meg kell bosszulni, Magyarország sorsát pedig örökre meg kell pecsételni, a románok és a magyarok közötti nagy leszámolást a fegyverek fogják elvégezni.”
Desrobirea, 1944. szeptember 20.: „A román puskák és szuronyok mondják ki a végső ítéletet a puszták gyilkosai fölött.”
Amint látható, ezek a cikkek nem csupán gyűlöletet szítanak. Ennél itt jóval többről van szó. Egyenesen ölésre, véres leszámolásra biztatnak. Egyben elméleti-ideológiai hátteret/igazolást kínálnak ezen gyilkosságok számára. A nagy számban megjelent hasonló cikkek nem már elkövetett rémtetteket próbáltak utólag mentegetni, kedvezőbb színben feltüntetni. Eleve azzal a céllal íródtak, hogy az esetleges humanistákat, kételkedőket meggyőzzék, a habozókban, elbizonytalanodókban a gyilkolási ösztönt, hajlandóságot kialakítsák, illetve felerősítsék.
A végeredmény: 1944 augusztus vége és november közepe között a hírhedt Maniu-gárdisták, a felfegyverzett bandák, az őrseikre visszatért csendőrök és különböző egyének több száz magyart gyilkoltak meg, illetve több ezer magyar civil férfit hurcoltak internálótáboroknak mondott lágerekbe (ahol a tartási körülmények és a bánásmód miatt rövid idő alatt sokan meghaltak közülük), illetve partizánokként vagy (jobb esetben) hadifoglyokként átadták őket a szovjeteknek – aminek következtében azok (szintén nagy halandósággal „üzemeltetett”) oroszországi munkatáborokba jutottak. Mindezek közben változatos formákban folyt a magyar lakosság kifosztása, kisemmizése, bántalmazása, terrorizálása.
Ez az állapot ért véget több mint 80 éve, 1944 november közepén.
Boros Ernő
