1817. március 2-án született Nagyszalontán Arany János, a 19. század magyar költészetének központi alakja, a magyar nyelv máig utolérhetetlen mestere.
Elszegényedett hajdúcsaládból származott, Debrecenben tanult, majd tanítóskodott, festett, 1836-ban színésznek állt. 1840-től aljegyző volt Szalontán, majd 1842-től a helyi gimnázium rektora.
A költő életének 65 éve alatt végigélte a kor sorsfordulóit, lírájában hangot is adott mindannak, ami a magyarsággal történt. Arany elsősorban epikus költőnek tartotta magát, de költészetének – a méltán népszerű és halhatatlan Tolditól eltekintve – elsősorban lírai oldala hordoz az utókor számára is üzenetet.
Költői eszmélésének ideje a reformkor, kibontakozásának, egyéni hangjának kialakulása az 1848–49-es szabadságharc idejére esett. Depressziója, költői erejének elapadása a bukás és az önkényuralom alatt következett be. Második alkotói korszaka az 1850-es és 1860-as évek fordulóján a nemzeti remények újraéledésével indult, míg időskori rezignációja az 1867-es kiegyezés utáni korszakhoz kapcsolható.
Lírájában és kisepikájában – balladáiban – pontosan követhetők a kor és az egyéni élet párhuzamai. Első nagy sikere az Elveszett alkotmány című szatirikus eposza volt, amellyel a Kisfaludy Társaság pályázatán nyert 1846-ban. A költő maga „irodalmunk vaskorát” emlegette a ma már alig olvasható művel kapcsolatban.
Még nagyobb sikert ért el a Toldival 1847-ben, amely mind nyelvében, mind szerkesztésmódjában, mind pedig a népi irodalom politikai hatását tekintve a csúcspontot jelentette pályáján és Petőfi barátságát is meghozta számára. Ez a kapcsolat életre szóló útravalót jelentett a hat évvel idősebb, ám zárkózottabb és befelé forduló Aranynak: lelki és szellemi kibontakozást, irodalmi és politikai iránymutatást, amelyhez évtizedekkel később is hű maradt.
A szabadságharc bukása és Petőfi eltűnése mély lelki válságba sodorta az amúgy is depresszióra hajlamos Aranyt. Több éves hallgatás után olyan keserű versekben fejezte ki a saját és az 1850-es évek elnyomásának hangulatát, mint A lantos, a Letészem a lantot, a Fiamnak, A honvéd özvegye.
Az önkényuralom végén a nemzet és költője is lassan magához tért. Arany első nagy balladái az 1850 évek második felében születtek, ezek főleg nemzeti jellegűek: a Hunyadi-balladakör darabjai, a Zách Klára, a Szondi két apródja és a leghíresebb, A walesi bárdok, amely az ellenállás szimbóluma lett.
1851 és 1860 között Nagykőrösön volt tanár, ott pedagógusként is kiemelkedett társai közül. 1860-ban Pestre költözött, ahol a kor többi közszereplőjével együtt egyre aktívabb lett. Ebben az időben számos irodalmi tanulmányt írt és folyóiratokat szerkesztett. Költészete is felívelt, megírta a Széchenyi emlékezetét, majd a Rendületlenül és a Magányban hatalmas ódáit, melyek a haza és a nemzet sorskérdéseivel foglalkoznak.
Ezekben az években, 1862-ben és 1863-ban írta meg a Buda halálát, amelyet jeles monográfusa, Keresztury Dezső a magyar népiesség utolsó nagy fellángolásának nevezett.
Aranyt 1865-ben az Akadémia titkárává választották, ez a munkakör némi anyagi biztonságot jelentett számára, de irodalomra nemigen maradt ideje. Nagy tervei, a hun trilógia további részei és a Toldi középső része töredékben maradtak, a Toldi szerelmét csak élete végén fejezte be. Átmeneti hallgatásához hozzájárult szeretett lányának korai halála is, 1865 és 1876 között csak kevés verse született.
A kiegyezésért nem lelkesedett, a neki adott királyi kitüntetést csak Eötvös József külön kérésére fogadta el, és ezzel kapcsolatban számos gúnyverset írt önmagáról. Élete utolsó évtizedében egyre rezignáltabb lett, majd hivatalainak elhagyása után a Margitszigeten írta meg utolsó nagy ciklusát, az Őszikéket.
Akkori balladái a lelkiismeret drámáit vetítik elénk, a Vörös Rébék, a Tetemre hívás, az Éjféli párbaj, a Hídavatás, a Tengerihántás, Az ünneprontók című versek mindegyike „tragédia dalban elbeszélve” – Greguss Ágost esztéta meghatározása szerint. Öregkori lírája legalább ilyen jelentős, az Epilógus, a Vásárban, A tölgyek alatt, az Ének a pesti ligetről az idős ember örömeit és gondjait, egy megnyugvó lélek emlékezését tárják az olvasó elé.
Arany János 1882. október 22-én halt meg Budapesten.
*
1875-ben ezen a napon született Nagykárolyban Jakubovics Oszkár, aki JÁSZI OSZKÁR néven vált a magyar történelem egyik legellentmondásosabb figurájává. A család 1881-ben református vallásra tért át, ekkor magyarosították a nevüket is. Gimnáziumi tanulmányait a fiú a nagykárolyi piaristáknál végezte el, a budapesti egyetem állam- és jogtudományi karán diplomázott, majd doktorált 1896-ban. Tíz évig egy minisztériumban hivatalnokoskodott, de utána már csak tudományos és politikai törekvéseinek élt.
Bár íróként, szociológusként, politikusként jelentős életművet alkotott, elsősorban a magyarországi polgári radikalizmus vezető alakjaként és teoretikusaként tartják számon. Ám szabadkőművesek egyik főkolomposaként dicstelen szerepet játszott a történelmi Magyarország felbomlásakor.
Jászi a szarajevói merénylet napján, 1914. június 28-án Nagyváradon tartózkodott, amire Tabéry Géza, a jeles író így emlékezett: „Ezen a napon tartotta a Radikális Párt zászlóbontását Nagyváradon. A párt gyűlése után az Elite kávéházban tárgyalták a bekövetkező eseményeket Jászi Oszkár, Biró Lajos, Szende Pál, Ágoston Péter, Emőd Tamás, dr. Berkovits René, dr. Mártonffy Marcell, Kollányi Boldizsár, Dutka Ákos és Kerekes Manó.” Ezen a beszélgetésen hangzott el Ady Endre komor jóslata: „Vége a Monarchiának!” Tabéry szerint „ha végiglúdbőrözött is felkiáltása nyomán egy-két polgáron az iszony, legtöbben nem sok jelentőséget tulajdonítottak szavainak”…
