Ismét éles, minden jó érzésű magyar embert felháborító kijelentéseket tett Magyarországról és a magyarságról Krasznahorkai László, ezúttal a La Repubblica című olasz lapnak adott interjújában. A 2025-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett, saját magát olykor zsidó, máskor szlovák származásúnak mondó író gátlástalanul bírálta Magyarországot, sőt a nemzeti identitás gondolatát is élesen elutasította.
Az író úgy fogalmazott: „Magyarnak születtem, az anyanyelvem a magyar. A »magyarság« ellen azonban minden erőmmel küzdök. Miért cserélném le a világpolgárságot arra, hogy csak magyar legyek?” Krasznahorkai szerint a nemzeti büszkeség értelmetlen fogalom, és a magyar történelemre vagy hagyományokra való hivatkozás sem jelent számára értéket. Az interjúban gúnyosan beszélt a történelmi jelképekről is, amikor azt mondta: „Az én Magyarországom a nyelv Magyarországa, és nem a huszároké.”
Az író különösen éles hangnemben beszélt a magyar közéletről és társadalomról. Egy ponton elárulta, hogy teljesen eltávolodott attól a közegtől, amelyet szerinte a politikai propaganda torzított el. Ezzel kapcsolatban a következőt jelentette ki: „Messzire kerültem a magyar világtól, a butasággal beszennyezett magyar fogalmától.” Szerinte a jelenlegi politikai helyzet nemcsak problémás, hanem szélsőségesen torz állapotot jelent. A Nobel-díjas író úgy véli, Magyarországon különösen erős a manipuláció és a politikai propaganda hatása.
Ennek kapcsán azt mondta: „Minden populizmusnak kitett államban szörnyű dolgok történnek, de semmi sem mérhető intenzitásában és brutalitásában ahhoz, ami Magyarországon zajlik.” Majd még ennél is messzebb ment, amikor az ország állapotát egy meglehetősen durva hasonlattal írta le: „Magyarország már nem egy ország, hanem egy tébolyda, ahonnan az orvosok már elmentek, és ahol a betegek hétfőn, szerdán és pénteken orvososdit játszanak.”
Az amúgy unalmas könyveket írogató Krasznahorkai a magyar történelemhez és nemzeti identitáshoz való viszonyát is kritikus szavakkal jellemezte. Egy korábbi kijelentését felidézve kifejtette, hogy a magyar nemzet hadtörténethez való viszonyulását sem képes felfogni, és a következő fitymáló megjegyzést tette: „Nem értem, miért olyan büszkék a magyarok a csatáikra, amiket mellesleg mindig elveszítenek.” Az interjúban azt is hangsúlyozta, hogy szerinte a származás és a nemzeti identitás túlértékelt fogalmak, miközben ő elsősorban a nyelvhez kötődik.
Demeter Szilárd író, filozófus, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója a Facebookon reagált a Krasznahorkai által mondottakra Üzenet a bolondokházából című bejegyzésében. Alább olvasható:
Krasznahorkai László Nobel-díjas író gondolhatja azt a magyarságról, Magyarországról, amit gondol? Gondolhatja. És mi emiatt gondolhatjuk azt Krasznahorkairól, amit gondolunk? Gondolhatjuk.
Amíg Krasznahorkai azt gondol, amit akar, és mi is azt gondolunk, amit akarunk, addig az élhető nyugati kultúra keretei között gondolkodunk, tehát még európaiak vagyunk.
Amikor Krasznahorkai már nem mondhatja azt, amit gondol, vagy mi nem mondhatjuk, amit gondolunk, akkor az már nem az élhető nyugati kultúra.
Krasznahorkai olyan kultúrában írta a Sátántangót, ami nem engedte, hogy azt gondold, amit akarsz, és azt írd, amit gondolsz. A kommunista diktatúra is európai kreálmány, az is Európa – csak épp nem élhető. Éppen ezért nem is szeretnék visszajutni hasonló működésű kultúrába, akármennyire is építgetik most „a helyes gondolkodás” üdvözítő világát a liberárják.
Amikor tehát Krasznahorkai tébolydának nevezi azt az országot, bolondoknak azt a közösséget, ahol és akik mást gondolnak a világról, mint ő, akkor azt a világot építi újra, amelyről művei alapján azt gondolta egykoron, hogy nem jó.
Világpolgárként a bárhol szabadságában élni élhető élet.
Magyarként a valahol szabadságában élni ugyancsak élhető élet.
Ez valóban két külön malom, ahogyan Krasznahorkai állítja. Abban téved, hogy a mi malmunkban őrölt lisztből ne sülne kenyér.
Lehet, hogy nem sokmagvas, gluténmentes stb., de éppen ez a lényeg benne, hogy a pityókás házikenyér nem a gluténmentes, sokmagvas kenyér tagadása.
Hanem állítás.
Olyan állítás, aminek a tagadása viszont nem jelent minőségi ugrást valami felsőbbrendűbb lényiség felé.
A világirodalom nem a nemzeti irodalmak tagadása, akár megszüntetve megőrzése, hanem különböző nyelveken, sokféle nézőpontból, több világnézet alapján megírt művek párbeszéde. Adná magát, hogy „a párbeszéd helyett perbeszéd” világát elutasítsuk, de ne utasítsunk.
Menjünk be a bolondokháza könyvtárszobájába, vegyük le az Arany-összest.
Az a baj a világpolgársággal, hogy minél nagyvilágibb egy polgár, annál rövidebb a nemzeti emlékezete. Mert ez a vita is régi, épp Krasznahorkai korábbi nyilatkozatai kapcsán az Indexen idéztem már Arany János 1877-ben írt „Kozmopolita költészet” című remekművét, csak egy szakaszt másolok be ide: „Légy, ha birsz, te »világ-költő!« / Rázd fel a rest nyugatot: / Nekem áldott az a bölcső, / Mely magyarrá ringatott; / Onnan kezdve, ezer szállal / Köt hazámhoz tartalék: / Puszta elvont ideállal / Inkább nem is dallanék.”
Arany Jánost még mindig olvassuk itt a bolondokházában. Mint ahogyan Krasznahorkait is.
Ez egy ilyen bolondokháza. Élhető.
