Irán a Hormuzi-szorosnál bebizonyította, hogy egy stratégiai tengeri útvonal megbénításához nincs szükség klasszikus katonai blokádra. Néhány célzott rakéta- és dróntámadás elegendő volt ahhoz, hogy a biztosítók túl kockázatosnak minősítsék az áthaladást, így a kereskedelmi hajózás gyakorlatilag magától leállt. A bizonytalanság önmagában elérte a kívánt hatást. Ez a tapasztalat fontos tanulság lehet Kína számára is, amely régóta vizsgálja, miként gyakorolhat gazdasági nyomást Tajvanra anélkül, hogy nyílt háborút indítana.
A megközelítés lényege, hogy nem szükséges hajókat elsüllyeszteni: elég olyan kockázati környezetet teremteni, amelyben a piaci szereplők visszalépnek. A vita Washingtonban sokáig arra összpontosult, hogy Kína képes lenne-e megszállni Tajvant, ám egyre inkább az a kép rajzolódik ki, hogy erre talán nincs is szükség.
Egy alternatív forgatókönyv szerint Peking joghatóságot hirdethetne a Tajvan körüli vizeken, kizárási zónákat jelölhetne ki, és nyomás alá helyezhetné a kereskedelmi hajókat. Ez formálisan nem számítana háborúnak, de a biztosítási piacok reakciója miatt a hajóforgalom leállhatna, különösen azért, mert a tengeri biztosítások úgynevezett „öt hatalomra” vonatkozó záradéka kizárja a fedezetet az ilyen konfliktusok esetében.
Ennek következményei rendkívül súlyosak lennének, mivel a TSMC (Taiwan Semiconductor Manufacturing Company) gyártja a világ összes félvezetőinek a hatvanöt, a legfejlettebbeknek a kilencvenszázalékát, vagyis a nyugati csúcstechonlógiák ellátásláncában megkerülhetetlen cég. A Tajvannal való kereskedelem megszakadása globális szinten bénítaná meg az ipart, az autógyártást, a távközlést és a pénzügyi rendszereket. A félvezetők esetében nincs olyan tartalékrendszer, mint az olajnál, ráadásul gyorsan elavulnak, így készletezésük is korlátozott. A legfejlettebb technológia ráadásul jelenleg kizárólag Tajvanon érhető el, ami tovább növeli a kitettséget.
Kína viszont tudatosan készült egy elhúzódó gazdasági konfliktusra. Jelentős készleteket halmozott fel alapvető nyersanyagokból – többek között gabonából és energiából –, és alternatív ellátási láncokat épít ki, hogy hosszabb ideig is képes legyen ellenállni a gazdasági nyomásnak.
Ezzel szemben a nyugati országok felkészültsége korlátozott: nincs összehangolt tervük arra, hogyan kezelnének egy Tajvant érintő ellátási válságot, és arra sem, miként akadályoznák meg, hogy az globális pénzügyi krízissé alakuljon.
A Hormuzi-szoros példája azt mutatja, hogy a rögtönzött válságkezelés nem működik hatékonyan, amit az is jelzett, hogy a gyorsan bevezetett intézkedések sem tudták helyreállítani a hajóforgalmat. Egy Tajvan körüli krízis gyorsabban és súlyosabb hatásokkal járhatna, ezért a hangsúly a gazdasági ellenálló képesség erősítésén van, beleértve a kulcsfontosságú termékek – különösen a félvezetők – készletezését, a válsághelyzeti logisztikai megállapodások előkészítését és az ellátási láncok előzetes összehangolását.
