„Másféle” megközelítésben hallhattak vitát a kommunista diktatúra és korunk viszonyáról a minap azok, akik meghallgatták a budapesti Klebelsberg Kultúrkúriában a MásfélE Írók Társasága kerekasztal-beszélgetését. A vita tárgya Pozsonyi Ádám Áldott berlini fal című kötetének címadó írása volt – írja a Magyar Nemzet.
A magyar néplélek és a magyar nyelv végtelenül bölcs: igaz az a mondás, hogy minden rosszban van valami jó. A művészetnek kifejezetten jót tesz, ha tiltanak valamit, míg abban a világban, ahol mindent lehet, el lehet mondani, hogy a művészet meghalt – többek között így érvelt álláspontja mellett Pozsonyi Ádám.
Az Áldott vagy átkozott a berlini fal? címmel meghirdetett beszélgetés során számos érv és ellenérv elhangzott arról, valóban tudott-e valamit „profitálni” a magyarság a bolsevik típusú kádári diktatúra éveiből, a berlini fal korszakából. A vitát kezdeményező Udvardy Zoltán író, újságíró és dokumentumfilm-rendező mellett, aki „opponensként” az ellenvéleményt képviselte, a konzervatív szellemű írókör tagjai közül részt vett Gál Vilmos író, muzeológus, Domonkos László író, újságíró, televíziós szerkesztő, a már idézett Pozsonyi Ádám, aki írói és közírói munkássága mellett zenészként és képzőművészként is közismert, Bene Zoltán és Gáspár Ferenc (mindketten József Attila-díjas írók). A vitát Toót-Holló Tamás, a Mediaworks kulturális divíziója, a Kultúrnemzet vezetője, az MTI és Magyar Nemzet volt főszerkesztője moderálta.
„Megütötte a fülemet az a rendszerváltáskor elterjedt kifejezés, amely ’átkos’-nak nevezte a Kádár-rezsim korszakát” – fejtette ki Udvardy, aki jelezte: túlzottan könnyednek, elviccelődőnek érzi ezt a terminust, olyasminek, mint amikor operettszerű, könnyed hangvételű filmbohózatokat rendeznek az 1950-es évek borzalmairól. Udvardy vitamegnyitó hozzászólásában Czakó Gábor 77 magyar rémmese című művét idézte, fölvetve a kérdést: a távozó rezsimmel annak hiánya betölti-e azt az űrt, amit a jelenléte okozott. Az író többek között egy bibliai példát is felhozott az átokra és az árulásra Mózes könyvéből, a zsidók népének szánt, Garizim és Ebál hegyén elhangzott átkokat és áldásokat idézve.
A korlátok, tiltások azt is kijelölték, hogy mit lehet és mit nem lehet tenni; csak a bátrak és az őrültek mertek fejjel nekimenni a falnak – fejtette ki Pozsonyi Ádám. Szerinte a berlini fal „elzárt minket a szabadságtól, ugyanakkor a szabadosságtól is, s nem engedte be azt a mocskot, ami Európában már évtizedek óta ott van. Nem azért, mert a kommunisták rendesek voltak: nekik az volt a dolguk, hogy minket eltapossanak. De a történelemben sosincs olyan, hogy „végleg”, egyes dolgoknak később mutatkozik meg a jelentősége”.
Illyés Gyula azt mondta a magyar népre, hogy „jó alkatú” – idézte Domonkos László, aki szerint a mára az eltűnés szélére került, a „román tengerben” a 24. óráját élő moldvai magyarság, a csángók soraiban élők elképesztő emberi értékekkel rendelkeznek. Ugyanez a jelenség Székelyföldön is felfedezhető – sorolta azokat a bennünk is rejlő képességeket, amelyek segíthetnek egy újabb túlélést.
A vita során Pozsonyi és Bene Zoltán is egyetértett abban, hogy alig egy fél nemzedéknyi időnk s előnyünk van még: az újabb, TikTokon és a néhány másodperces félinformációkon felnövő generációk esetében szerintük már nem lesz meg a jelenleg a köztudatban még élő „előny”, a diktatúrák ellen felvértező történelmi tapasztalat. Bene elmesélte, milyen élmények érték, amikor 1988-ban már átruccanhatott a berlini fal túloldalára. Rámutatott: napjainkban másfajta retorikával, de ugyanaz történik meg újra, „a rendszerváltáskor az egyik disztópiából átléptünk a másik disztópiába”, s a berlini fal tapasztalata valamennyire felvértezhet ez ellen.
Ellenvéleményként Udvardy emlékeztetett rá, hogy a magyaroknak Máraitól Németh Lászlón át Csoóri Sándorig egy olyan, több esetben külföldre üldözött vagy elnémított, belső száműzetésre kényszerített értelmiségünk volt, amely egy szabad, falak nélküli korban felemelte volna a magyarságot. A fal tehát szerinte semmiféle előnnyel nem járt, pusztán csak értelmetlen szenvedést okozott, s mint Szathmári Sándor egyik fontos művének központi szava is aláhúzza, „hiába” épült meg egy hiábavaló korban – érvelt a Népirtás Pozsonyligetfalun című dokumentumfilm egyik rendezője.
Az eszmecserét övező beszélgetésekben Gál Vilmos és Gáspár Ferenc többek között a határon túli magyar területeken tapasztalható váltásokra, változásokra utalt: az erdélyi, mezőségi Széken például már csak a hatvan fölöttiek hordanak népviseletet, viszont egy holland beköltöző jóvoltából újból üzemel a táncház a falu Csipkeszegében. Tehát bizonyos értékek búvópatakként újra és újra feltörnek és megmaradnak, akár a magyar nyelv és kultúra, amely továbbélésünket biztosította sok ezer esztendőn át.
Gál megjegyezte: ugyan egyetért azzal, hogy a berlini falnak köszönhetően a közép-kelet-európai nemzetek immunitása fennmaradt, és tovább erősödött, ám az ördög ügyvédjeként felvetette, ő, a rendszerváltás idején 18 éves naiv fiatalember akkoriban azt hitte, most aztán a szabadság és demokrácia eljövetelével villámgyorsan utolérjük a Nyugatot, amely segítő kezet nyújt ebben, aztán jött a kijózanodás. „Ne feledjük, magyar és ’immunis’ polgártársainknak hála 1994-ben jött egy volt pufajkás miniszterelnök, aztán 2002-ben a 209-es ügynök, s ma a jelenlegi legerősebb ellenzéki párt egyik vezetője Apró Antal unokája. S akkor még nem beszéltünk Göncz Árpád börtönévei alatti állítólagos viselt dolgairól. Abban is csalódnunk kellett, hogy az EU-ba lépve, a határok elmosódásával végképp bealkonyul a nemzetiségi, kisebbségi problémáknak: egy csudát alkonyult be!” – fogalmazott az író.
