A koltói kastélyparkba lépve az ember legelsőre a messzi „mármarosi bérceket” vizslatja. Nem túlzott-e a költő, mikor azt írta „Már hó takará el a bérci tetőt”? Idegenvezetőnket, Helént nem lepi meg a kérdés, látni, nem először találkozik a kérdéssel. Fejét rázza: nem, dehogy. Csillogó szemmel bizonygatja: egyáltalán nem ritka, hogy ilyentájt már belepi az első hó a Koltóra néző Rozsály tetejét.
Az a szerelmes szeptember 1847-ben ilyen lehetett…
„Tiszta időben tizennyolc falunak fehér tornya látszik, s minden falu kertjei fákkal úgy beültetve, mintha erdők közepén állanának, harangjaik hangja elhallatszik hozzánk, a völgybe, s szép időben a nagybányai harang is idáig zúg” – a barokk kastély teraszáról kitekintő házigazda, gróf Teleki Sándor, írja ezt valamikor az 1840-es évek közepén. – „A háttérben amfiteátrális kanyarulatban a Kárpátok hegyláncolata (…), közepén az öreg Rozsály, óriás szikla kidomborodásokkal, s tetején mérföldre terjedő egyenes fennsíkkal, megrakva sötétzöld áfonyabokrokkal, jobbra tőle a Gutin, a hegyeknek óriás púposa, hegyes, egyenesen kiálló gránit csúcsaival, északról Máramarosba nézve a Tisza folyását.”
A partiumi Erdőd várkápolna oltárától, „Hol kék Szamosba tölti a/ Holdvilág az éjszakát” egyenest ide, Koltóra indultak a friss házasok, Petőfi Sándor és Szendrey Júlia azon a szeptemberi estén, ám a sors (vagy a szertelen romantika) közbeszólt. A gróftól küldetett négylovas hintó tengelye a cudar úton eltörött, így aztán a „holdvilágéjszakát” – a nászéjszakát – Nagybányán, a Fekete Sas fogadóban töltötték a fiatalok. Csak másnapra, szeptember kilencedikére érkeztek meg a Teleki-kastélyba. Hat szerelmes hét várt itt rájuk boldog elvonultságban.
Petőfi Sándor, a plebejus költő egy arisztokrata kastélyában?
Igen, az egyetlenegy arisztokrata barátjánál. (Hogy tisztán lássunk, persze tudnunk kell, ki volt Teleki Sándor.) „Együtt élt, mulatott, harcolt a földrész minden művelt és barbár nemzetével, tűrte a dicsőséget, kereste a bajt – írja Jókai Mór Úti táskámból című jegyzetében. – (…) Jó barátja volt Victor Hugónak, id. és ifj. Alexandre Dumas-nak, Liszt Ferencnek, Petőfi Sándornak s századunk egyéb versíró, éneklő, muzsikáló, képfestő és szoborfaragó hírneveseinek, segített Garibaldinak országokat hódítani, s más nagy embereknek légvárakat építeni; értekezett királyokkal és császárokkal Magyarország sorsa felől, s lelkesedett földönfutókkal és poétákkal a népszabadságért; teleszedte mellét érdemrendekkel, hogy azokat ne viselje, s bejárta egész Európát azért, hogy felfedezze, milyen szép kilátás van a koltói dombról (…)”
Hát persze, hogy egy húron pendült Petőfi a vad gróffal.
Most is melegen süt a koltói nap, incselkedve simogat a szeptembervég. És most is nyílnak – tényleg nyílnak – a völgyben a kerti virágok…
Pilhál György/ Magyar Nemzet






