A hetilapként 1991 őszén indult, rövid időn belül Románia legolvasottabb magyar nyelvű hetilapjává vált Erdélyi Napló ma már csupán egy négyoldalas belső mellékletként jelenik meg csütörtökönként a kolozsvári Krónikában. De van, amiről csak itt olvashatunk.
Múlt heti számában jelent meg egy riportot arról, hogy példás magyar hadisírgondozás folyik pár éve Tordán és környékén. Ötvenhárom helyszínen emlékeztetnek és emlékeznek a második világháborúban elhunyt honvédekre. Nem mindig volt ez így, sőt akad egy csúnya kivétel is, éppen ebben a régióban: aza aranyosegerbegyi. (A falu újkori román neve Viișoara, német névváltozatai Erlenmarkt, Erlberg, Erlendorf, ma már román többségű, Aranyosgyérestől alig 2 kilométerre, az Aranyos folyó bal partján található.)
Ma már csak a nagyon idősek emlékeznek rá, hogy 1944 őszén az Aranyos vonalán szinte egy hónapig tartotta a frontot a magyar hadsereg a szovjet túlerővel szemben. A folyó mentén Marosludastól Aranyosegerbegyig egy terepvállnak, régen ridónak (függönynek) nevezett magaslat húzódik, árvízvédelmi töltéshez lehetne hasonlítani, noha természetes eredetű tereptárgy, ami jól védhetőnek bizonyult több héten át. Ezt sikerült áttörnie a Dél-Erdélyből szabadon és gyorsan érkező, túlerőben lévő vörös hadseregnek, a magyar ellenállás azonban elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a honvédség visszavonhassa a Székelyföldről a véderőt, valamint kimenekítse az alig négy éven át tartó „kis magyar világ” közigazgatását.
Az 1944. szeptember 13. és október 8-a közötti véres harcokkal lezajlott tordai csata áldozatairól az 1989-es rendszerváltásig beszélni sem lehetett szabadon. A történetírás mintegy tízezer magyar áldozatról tud, közülük 2500 honvéd földi maradványai Torda környékén találtak örök nyugalomra, további 7500 személy szovjet lágerekben lelte halálát, illetve eltűntté nyilvánították.
Az utóbbi nyolc esztendőben több kegyeletőrző ünnepség keretében emlékeztek a tordai csatában elhunyt katonákra, illetve az 1944 őszén Aranyosszékről a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcolt civilekre is, akiknek emlékét szintén emlékmű őrzi a történelmi magyar egyházak közös tordai temetőjében.
Sajnos az Úz völgyi temetőgyalázásra emlékeztető esettel néz szembe immár két évtizede Egerbegy magyarsága anélkül, hogy különösebb hírverés övezné a 2001-ben bekövetkezett botrányt. Az itt elesett 26 honvéd földi maradványait 1944 novemberében, decemberében gyűjtötték össze a helybéliek a környező mezőkről, és közös sírban temették el őket a református temetővel szomszédos román sírkertbe, ahol akkoriban alig néhány görögkatolikus sír volt, mára viszont népes ortodox temetővé vált. A maiak már nem tudják az okát, hogy miért nem a magyar temetőbe kerültek a honvédek. Egyes feltételezések szerint a bevonuló új hatóságok döntése volt: találomra kijelöltek egy helyet tömegsírnak. A temetkezési helynek igazából csak hosszú évtizedek után lett jelentősége, azt követően, hogy a helyi magyarság önerőből helyrehozta a tömegsírt övező betonkeretet, és síremléket is állított. Minden év november elsején ünnepélyes keretek között emlékeztek meg a magyar hősökről.
Egy évtizedig nem is volt ezzel gond. A Duna Tv 2000-ben dokumentumfilmet sugárzott a tordai csatáról, amelyben az aranyosegerbegyi temetőből is láthatók voltak felvételek. A filmre felfigyeltek a román háborús veteránok és a helyi szélsőnacionalisták, azt követelve a magyaroktól, hogy a honvédeket „takarítsák el” a román temetőből, azaz telepítsék át a szomszédos magyar temetőbe. Végül a magyar műemléket teljesen átépítették, jókora ortodox duplakeresztet öntöttek a magyarok síremlékére. Hiába tiltakozott a helyi magyarság, nem volt, aki az ügyüket képviselje. Aranyosegerbegy román polgármestere a Kolozs megyei tanács hathatós segítségével szerzett érvényt a többségi nacionalisták kegyeletsértő akaratának. Felújítás címén alakítgatták az emlékhelye, amely a mai végleges formáját 2006-ban nyerte el. „A második renoválás után az átalakított síremlékre ortodox szimbólumok és négy oldalról négynyelvű tábla került, amely elrejti, hogy ott magyar katonák vannak eltemetve” – olvassuk az Erdélyi Napló helyszíni jelentésében.
A helyi magyarság azóta sem tudott semmit tenni az aranyosegerbegyi sírgyalázás ellen. Hiába értesítették a kolozsvári magyar főkonzulátust és a budapesti hatóságokat, a helyi polgármester és az ortodox egyház önkényes lépését nem sikerült megváltoztatni. A románul, németül, oroszul és magyarul megfogalmazott sírfelirat így szól: „Az Aranyosegerbegyen 1944 őszén elesett katonák emlékének.”
A 2008-ban megkötött magyar–román hadisír-gondozási egyezménynek meg kellett volna könnyítenie a folyamatot, valójában mégsem tapasztalható lényegi elmozdulás az egyezmény előtti időszakhoz képest. Az erdélyi magyar közösségek nem tudják önerőből orvosolni az aranyosegerbegyihez hasonló helyzeteket. Akkor sem, amikor Romániát olyan kormány vezeti, amelynek bársonyszékeiben ott ülnek az RMDSZ nevű magyar „közképviseleti és érdekvédelmi szervezet” képviselői…
