Harmadik napja forr amagyarországi nyilvánosság, amióta a Soros-dollármédia egyik reprezentánsa, a 444.hu leplezetlen örömmel számolt be arról, hogy az egyik legnagyobb kortárs magyar írónak tartott Krasznahorkai László egy kimondottan magyar- és Magyarország-ellenes interjút adott egy svéd lapnak. Az 1954-ben Gyulán született, apai ágon galíciai, eredetileg Korin nevű zsidók, anyai ágon erdélyi magyar gyökerekkel rendelkező írót évek óta az irodalmi Nobel-díj várományosának tartják az ajnározói, mások viszont olvashatatlanul unalmas művek termelőjének.
Az interjújára megjelent balliberális reakciók azt emelik ki, hogy a „világhírű író” jól beolvasott „Orbánnak és kormányának és országának”, a nemzeti-polgári oldalon viszont egekig hág a jogosnak tűnő felháborodás: a magyarországi és nyugat-európai baloldal (ösztön)díjakkal elkényeztetett háziszerzője ugyanis évek óta ócsárolja külföldön, ahol többnyire él, hazáját és népét, amire most még rátett egy lapáttal. A legbeszédesebb címekből egy csokor: Krasznahorkai László úr, ön műveletlen; Krasznahorkai meg a sok s…ggfej; Krasznahorkai meg a sok szemétláda magyar; A véglények melankóliája; Krasznahorkai László a Nobel-díjért való türelmetlen ácsingózásában hozzászocializálódott a nyugat-európai liberális irodalmi elithez; Krasznahorkai László Magyarországról: Elmegyógyintézet, ahonnan elmentek az orvosok stb., stb.
Mi Vasvári Erika Érik a Nobel-díj a magyarokat műveletlennek és szemétládának tartó Krasznahorkai László nevű írónak című „helyzetjelentését” ajánljuk olvasásra alább a Magyar Jelenből.
*
A Svenska Dagbladet c. lapnak nyilatkozott Krasznahorkai László Stockholmban, miután átvett egy irodalmi díjat. Az interjúban ócsárolja a magyarokat, akiktől egyébként szintén minden díjat és megbecsülést megkapott: Kossuth-díj, Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj, Prima Primissima díj, József Attila-díj, Márai Sándor-díj, Déry Tibor-díj, Krúdy Gyula-díj, Alföld-díj, Szépirodalmi Figyelő-díj, stb. Valamint évek óta a Nobel-díj várományosaként emlegetik.
Többek között arról beszél, hogy szerinte Magyarországon már nincs remény, és „a probléma nemcsak politikai, hanem társadalmi is. Ez egy elveszett generáció.” Egy tüntetésen látott Trianon-plakátra reagálva azt mondja: „Trianon egy párizsi kastély volt, ahol a békeszerződést aláírták, semmi más. Ennyire műveletlenek ma az emberek.” Majd a demokrácia törékenységét félti a „hatalmas, jogfosztott, tanulatlan tömegtől, amelyben nagyon sok a szemétláda.”
A műveletlen és tanulatlan magyar tömeg valóban meglepve értesülhetett az interjúból, hogy a Trianon kastély Párizsban van, mert mi úgy tudtuk, hogy a versailles-i királyi kastély hatalmas parkjában áll. Versailles-ban. Ott mindjárt kettő is, a Nagy-Trianon és a Kis-Trianon kastély, és a nagyobbikban írták alá azt a bizonyos, első világháborút lezáró, és Magyarországot egyharmadnyira megcsonkító, kivéreztető szerződést. Amelyről Illyés Gyula azt írta, hogy „magyar az, akinek fáj Trianon.” (Ez tévhit, ugyanis ez nem Illyés Gyula szentenciája, hanem Patrubány Miklósé, a Magyarok Világszövetsége elnökéé – Ehir.ro.) Ennyire műveletlenek ma az emberek, még az ilyen Illyés-féle népi írónak nevezettek is. Fáj nekik egy párizsi kastély.
Krasznahorkai nézőpontja a magyarságról teljesen azonos a már Nobel-díjas Kertész Imréével, aki Valaki más c. regényében (1997) is hasonlatosan festi le a magyarokat: Árpád-sávos zászló alatt, terepszín ruhában, fekete bakancsban, hónuk alatt fegyverfélével masíroznak, vagy csendőrsárga ruhában, fejükön árvalányhajas cserkészkalappal, kiöregedett, nacionalista Winnetouként parádéznak.
S ha éppen nem, akkor pedig az (akkor még) Moszkva téren egy rosszul lett ember körül köröznek éhesen parázsló hiénatekintettel, hogy kifosszák. A magyarokat szerinte a flexibilitás és az alkalmazkodóképesség teljes hiánya jellemzi, fékezhetetlen, egyben korlátolt egocentrizmusunk is csupán jele annak, hogy elvesztünk. Kultúránk nem tudja követni a világkultúrát, ezért ne csodálkozzunk, ha belezuhanunk a szakadékba, amely épp eme magatartásunk miatt nyílt meg.
Hogy melyik pontosan az elveszett generáció – mivel általában három-négy generáció él egyszerre egy társadalomban – azt a nagy írók nem jelölik meg, tehát úgy kell tekintenünk, hogy (művelten szólva) zusammen, sőt en bloc a magyarságot tekinthetjük kukába valónak, hisz amúgy is rengeteg a szemétláda közöttünk.
Aki Nobel-díjas akar lenni, vagy már Nobel-díjas, annak így kell írnia a magyarságról. Ugyanakkor nem kell visszaadnia a számos kitüntetéssel járó jelentős díjösszeget, mert azt ők megérdemelten kapták a műveletlen, szemétre való, de hálás tömegtől.
A Nobel-díj átvételét azért gondolja meg, mert valami fatális véletlen folytán Knut Hamsun norvég író is Nobel-díjas, és kétséges, hogy Krasznahorkai és Kertész uraknak illik-e egy csoportban tartózkodni az Áldott anyaföld írójával. Esetleg ha Krasznahorkai belevágna egy másik Áldott anyaföld megírásába? Hátha sikerülne…
Ha pedig mégsem, és Kertész nyomán Krasznahorkain is erőt venne a rettegés az Árpád-sávos lobogókat lengető, Krasznahorkában nem csak a büszke várat, hanem az írót is számontartó, hiéna tekintetű magyarság miatt, és teljesen belesüllyedne a reménytelenségbe, ajánljuk figyelmébe az első számú mumus, Csurka István megnyugtató szavait: „Van egy szerény, pszichológiai tanácsom. Aki fél az Árpád-sávos zászlótól, az tegye a következőt, amikor megpillantja: jó keményen markolja meg zsebében a tömött pénztárcáját, vagy gondoljon a tele bankszámlájára. Ezek a mozdulatok és odagondolások talán segítenek neki elviselni, hogy ma többnyire szegény magyarok zászlókat lengetnek a hazájukban – szánalmas megmaradási célzattal.”
