1989. december 22-én Nagykárolyban tevékenyen részt vettem a helyi szinten erőszakmentesen lezajlott forradalmi megmozdulásokban. Egyebek között benne voltam abban a négytagú küldöttségben is, amely délután a Securitate és Milícia közös székháza elé hívatta e két román erőszakszervezet parancsnokait, a besúgók listájának kiadását követelve tőlük – még mielőtt eltüntetnék.
A listához nem jutottunk hozzá, az viszont lehetetlen, hogy erről az eseményről (amelynek a város valamennyi szekusa és milicistája szemtanúja volt) ne készült volna jelentés. Ez is eszembe villant arra a hírre, hogy a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) honlapján az előd titkosszolgálat, a Securitate tisztjeinek az 1989-es romániai forradalomban betöltött szerepével kapcsolatos belső ügyiratokat lehet elérni. Nosza átfutottam a világhálón az immár nem titkos korabeli dokumentumok Szatmár megyéről szóló részét. A 33 évi titkolózás után hozzáférhetővé tett iratokban egy szót sem találtam arról, ami 1989. december 22-én délután és este Nagykárolyban a volt pártszékházban, a Securitate épülete előtt, valamint a határőrök laktanyájánál történt. Egyéb tekintetben sem lettem sokkal okosabb, csupán egyetlen bejegyzés keltette fel az figyelmemet. A következő:
„1989. december 29., 12,00 óra: (törölt név) ezredes Bukarestből a következőkkel kapcsolatos információkat kér: magyarországi állampolgárokról, akik anyagi segélynyújtás ürügyén irredenta eszmékkel Erdélynek az ország testéből való kiszakítására uszítanak (autonómia, független Erdély, Magyarországhoz csatolás, egyes román termelőegység- és intézményvezetők magyarokkal történő helyettesítése, románok erőszakkal való fenyegetése).”
Vajon a bukaresti (fő)szekus miért gondolta akkor szükségesnek, hogy a Szatmár megyei kollégáktól ilyesmiket kérjen? Talán e külön felhívás nélkül az itteni szekusok hajlamosak lettek volna arra, hogy elhallgassák az Erdély függetlenné válására vagy elcsatolására irányuló irredenta megnyilvánulásokat?
Azért érzem indokoltnak ezt a kérdést, mert függetlenül attól, hogy éppen mit tesznek (vagy gondolnak), Romániában Trianon óta az irredentizmus vádja állandó jelleggel Damoklesz-kardként függ a magyarok feje felett. E tekintetben az erdélyi (és nem csak) magyarság száz éve olyan már-már össztársadalmi szintű megfigyelés alatt áll, amelyben a titkosszolgák csupán a jéghegy csúcsának szerepét töltik be. Ilyen körülmények között elképzelhető, hogy a Szatmár megyei szekusok külön felszólítás híján éppen a Ceaușescu lepuffantását követő zűrös napokban feledkeztek volna meg a magyar irredentizmusra fókuszáló vigilencia feltétlen szükségességéről?
Vagy netalán a bukaresti (fő)szekus burkolt formában azt igyekezett a vidéki kollégák értésére adni, hogy a hatalma megszilárdítására törekvő új politikai vezetés is (!) minél több (később, például 1990 márciusában felhasználandó) irredenta megnyilvánulás bejelentését várja el tőlük (persze kéz kezet mos alapon)?
Boros Ernő