Az ember nem leglátványosabb, de alighanem talán legvonzóbb tulajdonsága a fejlődőképesség. Hogy különböző tényezők – hatások, adottságok, körülmények, ilyen-amolyan események, sorsalakulások – következtében miből mivé – honnan indulóból hová eljutni képes egyeddé – válhatunk: legutóbb éppen a Hunyadi-filmsorozatban láthattunk példát. A forgatókönyv egyik legbravúrosabb megoldása, hogy a Dugovics Titusz-modell öröklétét egy korábban legalábbis vitatható erkölcsiségű és személyiségű, afféle kedves linkóci fickóból történelmi hérosszá, igazi, csupa nagybetűs hőssé felmagasztosulni képes figura meggyőző, lélektanilag tökéletesen hiteles ábrázolásával állítja elénk. Ám utalhatnánk egy, anyaszentegyházunk legelső püspökévé lett, eredetileg nem túl jellemszilárd alakra is: a Megváltót háromszor megtagadó, nevével kősziklára egyházat építő halász-vértanúra, vagy a törvényesség határán egyensúlyozó kültelki vagányból lett ’56-os szabadságharcosra, a rablóvezérből Kossuth katonájává vált betyárra.
A Saulusból Paulus-metamorfózis példázatainak sora hosszabb és népesebb, mint talán gondolnánk.
Bevallom őszintén: e tizenhat év alatt (is) – nem sokszor ugyan, de éltes koromnál fogva mégis időről időre – eszembe jutott olykor a 39 éves fejjel megélt jelenet: a négy és fél évtized után ismét szabad, alig néhány hete felállt független magyar parlament a szovjet hódoltság iszonyat-korszaka után először emlékezhetett meg a magyarság legújabbkori legnagyobb iszonyatáról, a Trianonban elkövetett nemzetgyilkossági kísérletről – 1990. június 4-e volt. És akkor a Fidesz parlamenti frakciója – tiltakozásul – Orbán Viktor vezetésével kivonult az ülésteremből. Ezután mondta ki Csoóri Sándor élete legszebb téves mondatát: ezzel a magyar történelemből is kivonultak.
Ami 1990 júniusa és 2026 áprilisa között történt, ez a 36 esztendő: az emberi fejlődőképesség megindító szépségű valóságának legmegragadóbb és legmagyarabb foglalata.
Az a hadari beszédű fiatalember, aki eléggé antipatikus tiszteletlenséggel és arroganciával vágta az első szabadon választott magyar miniszterelnök, a Csurka István és Csoóri Sándor, Tölgyessy Péter és Szűrös Mátyás által az idő tájt még egyaránt tisztelt Antall József szemébe, hogy „hazudik a kormány!” – mindezzel együtt nemcsak miniszterelnöki szintű figurának látszott (már akkor is), de fél évtized sem telt bele, és a magyar jövő egyik legnagyobb reménységévé vált.
Ami ezután – 1998-tól gyakorlatilag egyfolytában, kormányváltásoktól függetlenül – következett: Orbán Viktor akár még Victor Hugo Jean Valjean-jának tömör alkalmazásával is azonosítható jellemzése – egy lélek emelkedik.
Merthogy voltaképpen aligha történt egyéb. Ha úgy tetszik, 1990. június 4-étől az erdélyi kastélyok újjáépítéséig, az elszakított területeken ismertté lett futballcsapatok, a DAC, a Sepsiszentgyörgy vagy a Topolya létéig, vagy akár az annyit emlegetett kettős állampolgárság tényéig. Vagy éppen a szétszakítottságra rímeltetett, az „elszakítás napjából” a halhatatlan magyar dac verbális kinyilvánításának is számító összetartozás napjának létrejöttéig. És tovább. Jócskán tovább.
A mostanihoz hasonló helyzetekben mondják, hogy ama bizonyos csontvázak sorra esnek ki a szekrényből és a múlt árnyai hosszabbak, mint hihetnénk. Itt és most a csontvázak, akárcsak Déry híres önéletírásában a megidézett-föltámasztott József Attila, megigazgatják félrebillent csigolyáikat, egyenesre húzzák lábszár- és karcsontjaikat, és máris látjuk, hogy szép magyar ruhát viselnek és élénken bólogatnak, ha arra fordul a szó, hogy az ember hajlama a szépre, a jóra, közössége, nemzete, a nemes és igaz ügyek felé erősebb és felülmúlhatatlanabb, mint valaha és a kiválasztottak idővel meg is tudják, hogy ők kiválasztottak. Makovecz Imre, később Csurka István vagy éppen Csoóri Sándor ezt ki is mondják, az illető pedig – már nincs is más gondja – futja be a maga pályáját. Ahogy előíratott.
Most is ezt látjuk.
Orbán Viktor az Orbán Viktor. Pont. Így. Ennyire. A hosszú árnyak, a múlt ama bizonyos hosszú árnyékai pedig hűst hoznak a melegben és oltalmat a vészben, figyelmeztető jelzést a bajban és – leginkább – állandóan a fejünk fölött lebegő felhőt. Reménység a neve. A fejlődőképesség ugyanis pontosan ugyanúgy legyőzhetetlen és mindenekfölötti, mint a fajtánk, mint a magyarság maga.
Példabeszédként a maga progressziós útját a királyhűségtől a függetlenségi nyilatkozatig és az emigráció elszakítottság-nyomoráig szintén megjáró Kossuth Lajos azt írta erről: „minő erő van abban, ha egy nemzet akar, s arra nézve, amihez nemzeti joga, amire nemzeti létérdekében szüksége van, kitörli a hazafiúi kötelesség szótárából ezt a gyáva szót: »lehetetlenség«. Az ily kitartó, az ily megtörhetetlenül állhatatos nemzeti akarat előtt az akadályok elsimulnak, s még a fátum is megtörik.”
Csontvázak és hosszú árnyékok között errefelé vezet Orbán Viktor útja. Akadt, aki ezt tudta előre. Igaz, neki nem akármilyen súgója volt. Szent is lett belőle. Karol Wojtylának hívták.
Domonkos László író (Forrás: Magyar Nemzet)
