A magyar nyelv napja tiszteletére – közeli dátumon – november 12-én tartották ünnepi előadásukat a nagyváradi Kiss Stúdió Színház művészei. A Partiumi Színházi Gyűjtemény termét betöltő közönségnek az ötletgazda, Meleg Vilmos elöljáróban elmondta: ezen kitüntetett nap alkalmából bemutatásra azt a költőt választották, aki véleményük szerint a kortársak közül a legszebb magyar nyelvet használja, és táplálja is olvasóiban (hallgatóiban) azt az erőt, ami a maradéktalan önkifejezésig vezet.
Ezt követően Kiss Törék Ildikó ismertetett néhány jól illesztett gondolatot Pataki István költészetének méltatóitól, kik közözött említhetem Ködöböcz Gábor és Bertha Zoltán irodalomtörténészeket, valamint Tőkés Lászlót, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspökét; az ő egybehangzó állításuk, hogy Pataki István versei mindenkor felidézhetők és felidézendők, vagyis ugyanaz a rendeltetésük, mint ami a költeményeknek eleve volt a mai médiazajt megelőző időkben.
Volt is része a hallgatóságnak emlékezetbe vésendő, örökös útravalóul szolgáló bölcseletekben, kedvderítő kifejezésekben; mert a két színművész, Kiss Törék Ildikó és Meleg Vilmos – hol felváltva, hol megosztva egy-egy vers szövegrészeit – néhány jellemző alkotáson keresztül tulajdonképpen feltárta Pataki költészetének egészét. Így aki először találkozna vele, annak is nyilvánvalóvá válna, hogy ez az életmű bővelkedik mindenben, ami az Isten szűrőjén keresztül még megengedtetik a halandónak: a nő és a hon szeretete.
Az anyanyelv súlyosabb és könnyedebb rétegeire épülő, valamint az igen komoly, magyarságunk jelenére rávilágító, a nemzethez való helyes hozzáállást közvetítő költemények elhangzása után szerephez jutott az emléknap kapcsán megtisztelt szerző is. Pataki István köszönetet mondott a figyelemért, és cserébe – talán az eljövendő költőnemzedéknek is üzenve – a következőket mondta: „Amikor Babits Mihályt, az egyetemes magyar költészet egyik óriását megkérdezték, mi a költészet, azt válaszolta, mindaz, amit eddig írtak, és még valami; ilyenkor gondolkodom el azon, hogy megírtam-e azt a még valamit, illetve tettem-e valamit ehhez a valamihez; ezt én magamtól megkérdezhetem, a választ nem én adom meg erre, a választ mindig az olvasók, a hallgatók adják meg.”
Kiss Ferenc Zsolt
