Javában zajlik a futball-világbajnokság. Meglehet, a fanatikus focirajongók sem kelnek fel valamikor éjjeli, hajnali órában megnézni félálomban egy-egy meccset, legfeljebb az estieket követik. A legalkalmasabb reggelente megnézni az összefoglalókat a gólokkal és a legfontosabb helyzetekkel. Számomra az a két és fél perces összefoglaló is elég angol szöveggel, de néha az Antena tévére kapcsolok, és félig-meddig figyelve belekukkintok az éppen közvetített meccsbe, gólokba. A magyar sportadó befeketedett, de a Híradót sem érdemes már nézni… Vagy egyfolytában gengsztereznek, vagy a szerzői jogok védelmében teljes csendben telnek el hosszú percek. A saját állampolgári igényeim magas fokú teljesítése nem számít, hiszen a „pénz beszél, kutya ugat”.
Most éppen a Zöld-foki Köztársaság játszott a világ- és Európa-bajnok Spanyolországgal, és gól nélküli döntetlent harcolt ki. Az átlagember legfeljebb azért hallott a szigetekről, mert pénzesebb turistáknak már oda is szerveznek nyaralásokat. A félmilliónyi, portugálul beszélő lakosnak otthont adó szigetországról egyebet aligha tud. És most végre a focitudása által is bekerülhet a köztudatba. Akárcsak a marosvásárhelynyi lakosságnál alig többet számláló Curaçao, amelynek a kék üvegben forgalomba hozott narancshéj-likőrjéről tudogatunk valamicskét. Kirándulásra aligha alkalmas hely, mióta a szomszédos Venezuela elnökét csak úgy elrabolták az amerikaiak az éj leple alatt…
És ott van a focivébén a mélyszegénységéről nevezetes Haiti, ahol a lakosság 60%-a nyomorog. Nekik mindennapi eledelül a cukrozott sárlepény jut, de most bizonyára rendkívül boldogok, amikor a nemzeti tizenegynek drukkolnak. Ők a legnagyobb sztárok, a nyomorból való felemelkedés reményét hordozzák a suhancok számára.
Eszembe jut kamaszkorom focivilágbajnoksága, az 1974-es németországi. A lengyeleknek drukkoltam, akik Lato góljával verték a kisdöntőben a brazilokat. De agyamba vésődött egy nem mindennapi sztori is. A világbajnoki újonc Zaire az első afrikai válogatott volt, amely akkor részt vehetett egy labdarúgó világbajnokságon. Az ország teljhatalmú ura, a „nagy vadászunkkal” kitűnő barátságot ápoló Mobutu Sese Seko Nkuku Ngbendu wa za Banga elnök azt üzente az első focivébéjükre kijutó fiúknak, hogy „Győzelem vagy halál!”. Szó szerint így szólt a meglehetősen frusztráló távirat szövege. Nos, a csapat hozta az elvártakat: három meccsen két, három és kilenc gólt kaptak, összesen tizennégyet, miközben egyet sem rúgtak. Focitörténelmük legsúlyosabb veresége, a Jugoszláviától elszenvedett 9:0 egyáltalán nem ért fel győzelemmel. De remélem, a fiúk mégis túléltek a vébét, még ha nem is részesültek magas szintű államfői fogadtatásban.
És íme, Zaire újra szerepel a világbajnokságon, immár Kongó Demokratikus Köztársaság néven! Hasonló módon másodszor jutott ki a vébére Haiti is, válogatottja 1974-ben valamivel tisztességesebben teljesített: a tizennégy bekapott gól mellett rúgott kettőt. Azt nem mondanám, hogy a csoportkör után összekerülnek majd, de az egészen biztosra vehető, hogy a végső gólarányuk jobb lesz a csoportjaikban, mint ötvenkét évvel ezelőtt. Hiszen a sportág sokat változott az elmúlt időben, a játékosok átjárása gyakorlattá vált. A foci pedig alapjaiban megváltozott, nem mindig berúgott gólra játsszák, hanem sokszor az ellenfél gólörömének az elkerülésére.
Győzelem vagy halál? Bár a gól nélküli döntetlen is felérhet egy győzelemmel, de a részvétel a legnagyobb győzelem. Távol, nagyon távol a „haláltól”.
Ábrám Zoltán
