Egy furcsa írás jelent meg ma reggel a Mandiner.hu kormánypárti budapesti portálon, amit azért osztunk meg itt és most olvasóinkkal, hogy ki-ki eldöntse: mi igaza belőle, és mi nem. A cikket Varga Mátyás Zsolt jegyzi, a címe: Hogy micsoda Románia? Európa Latin-Amerikája. Alább olvasható.
*
Ezt nem én mondom, hanem egy latin-amerikai. És az a helyzet, hogy erdélyi nemzettársaink nagy szomorúságára igaza van. Először 2014-ben vezette le a 444-es Bede Márton, hogy Magyarországból Latin-Amerika lesz, majd tíz év múlva kicsit pontosította a jóslatát, és leszögezte: ha minden így halad, Magyarországból Argentína lesz.
Politológiai fejtegetése közepette egyébként igyekezett megfejteni, milyen „rendszer” működik itthon, és annak milyen hosszú távú következményei lehetnek. A politológiai mélyelemzésekbe nem az én reszortom fejest ugrani – némi cinizmussal csípőből rávághatnánk, hogy illiberális demokrácia, cinizmus nélkül pedig szimpla választási demokrácia. A Bede-féle fejtegetés közgazdasági része mellett viszont nehéz szó nélkül elmenni. Akárhogy is nézzük, Magyarország – nem túl meglepő módon – gazdasági állapotát tekintve (is) elég messze van Latin-Amerikától, Argentínától meg pláne.
Bede értekezésében viszont van egy kulcsmondat: „Ma Magyarország már a lejtőn van. Bár nem ment el még mindenki mellettünk a szomszédságból, de az évtizedeken át lenézett Románia például nemcsak egy-egy gazdasági mutató tekintetében, hanem határozottan ellép Magyarország mellett, és ma már elég valószínűtlen az is, hogy Magyarország valaha behozza nemhogy Észtországot, de legalább Lengyelországot.”
Románia valóban határozottan el is lépett Magyarország mellett – egészen Latin-Amerikáig. Persze nem túl sportszerű egy évvel később ekézni egy cikket, különösen az időközben bekövetkezett gazdasági változások fényében. Csakhogy a helyzet az, hogy még jómagam is Bede cikkének megjelenése előtt megírtam: ideje lenne elfelejteni ezt az egész „bezzegromániázást”, mert egyszerűen nincs mire bezzegezni.
De miért is írok Bedéről és a „bezzegromániázásokról”? Szerencsém volt egy latin-amerikai társaságában, tizensok órás „Tour de Roumanie” keretében leutazni Tusványosra – román és magyar földeken át, falvakon, kisvárosokon, tehéncsordák mellett, amikor latin-amerikai útitársamból kibukott a címben is idézett tételmondat: „Románia Európa Latin-Amerikája.”
Elsőre megütköztem ezen. Persze, rosszul áll Románia – ez nem vitás –, de hogyan állhatna az EU hatodik legnépesebb országa tizennyolc évnyi uniós tagság után a (sztereotipikus) Latin-Amerika szintjén? Hogyan, ha egyszer már megírták, hogy „Románia fejlettségi mutatója már magasabb, mint Magyarországé”?
Tusványos után, amikorra már igazán a vérünkbe szívódott a román, erdélyi, no meg a hargitai levegő, a „Tour de Roumanie” retúr-ágán feltettem útitársamnak a nagy kérdést: mégis, hogyan értette ezt? És mintha csak egy csapot nyitottam volna meg, ömlött belőle a válasz. Bárhol jártunk, a víz minősége rettenetes volt – akárcsak Latin-Amerikában, ott sem lehet csapvizet inni. Az utak menti ételárusok is teljesen ledöbbentették: ilyen lepukkant, illegális árusokat még sehol sem látott Európában. A házak – vagy inkább vityillók – állapota is megütközést keltett: nemcsak hogy a többség nem téglából vagy betonból épült, de sok épület málladozott, sok helyen a tetők is beomlottak. Ez a látvány számára egy az egyben Latin-Amerikát idézte. Mintha a szomszédok saját szakállukra, feudális módon próbálták volna felépíteni, toldozni-foltozni otthonaikat.
Rengeteg kóbor kutya is volt – de ennél az itthon is időnként előforduló jelenségnél sokkal jobban megakadt a szeme valamin: Romániát elárasztották a silány minőségű óriáskeresztek. „Legalább rendes, megáldott kőkereszteket állítanának!” – fakadt ki. Biztos, ami biztos alapon két egészen európai luxust is megemlített, ami szintén hiányzott Romániában: alig lehetett kártyával fizetni, a mobilhálózat gyenge volt, a WiFi pedig csak tessék-lássék működött.
És bizony az a gond, hogy útitársam szubjektív megélése objektív igazságokat is tartalmazott: a legfrissebb Eurostat-adatok szerint Romániában a második legrosszabb (53,94 százalék) azok aránya, akik legalább másodlagosan kezelt szennyvízhálózathoz csatlakoznak – egyedül szegény máltaiak előzik meg őket, megdöbbentő, mindössze 7,41 százalékkal. Értsd: nagyjából minden második román szennyvizét még csak a lebomló szerves anyagoktól sem tisztítják meg.
Ehhez képest szinte eltörpül az az Európa-rekorder adat, hogy a teljes romániai lakosság 13,9 százalékának sem kádja, sem zuhanyzója, sem beltéri, öblítéses vécéje nincs. A jövedelmi szegénységben élők körében ez az arány – szintén Európa-rekorder – 41,1 százalék. Ahogy például a romániai lakosság 45,8 százaléka egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy lecserélje az elhasználódott bútorait – a bezzegromániázást elkerülendő: a magyar arány 22,7 százalék.
Persze nem állítom, hogy Románia mindenben Latin-Amerika szintjén lenne – és az sem mindegy, melyik latin-amerikai országot vesszük összehasonlítási alapul. Egy dolog azonban biztos: nem épp európai keleti szomszédunknál a helyzet, erdélyi nemzettársaink nagy szomorúságára.
És csak remélni tudjuk, hogy a brutális megszorítócsomag javítani fog ezen.
