Egy horvátországi, trpanji étterem elé kiírták, hogy magyarokat nem szolgálnak ki. „Nem látunk szívesen benneteket a mi tengerünknél” – szól az „indoklás”. A vendégló vezetője elmondta a sajtónak, hogy Orbán Viktor múlt heti nyilatkozatára reagáltak így.
A magyar miniszterelnök egy rádióműsorában azt mondta az üzemanyag-import és -szállítások problematikája kapcsán, hogy „Magyarországnak is lenne tengere, ha nem vették volna el tőle”. Errefel kedden bekérették a horvát külügyminisztériumba Magyarország zágrábi nagykövetét, hogy adjon magyarázatot Orbán kijelentésére.
A Dalmácia déli részén, a Pelješac-félszigeten, Spalato (ma Split) és Raguza (ma Dubrovnik) között félúton található Trpanj lakóinak egyébként még elméletileg sem lehetne semmi oka tartani a magyar irredentizmustól. A terület ugyanis Trianon előtt sem tartozott Magyarországhoz, de még a vele társországi viszonyban levő Horvátországhoz sem. A középkorban ugyan többször került a magyar királyok befolyási övezetébe, 1358-ban a zárai békével a Magyar Királyság része lett, szimbolikusan I. Nagy Lajos lett az uralkodó, ám valójában az ekkor létrejött Raguzai Köztársaság uralta a félszigetet 1808-ig. Ekkortól pár évig francia, azután osztrák uralom alá került az egész Dalmácia tartománnyal. Az osztrák–magyar monarchia felbomlásával a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd Jugoszlávia része lett. A félsziget csak 1991 óta tartozik a független, önálló Horvátországhoz.
Szentesi Zöldi László Kié az Adria? című, a Magyar Nemzetben megjelent írásában világítja meg az eset hátterét és árnyoldalait, ezt idézzük az alábbiakban.
Herczeg Ferenc – akit nem minősíteni, egyszerűen csak olvasgatni kellene – lassan száz esztendeje feltárta nekünk a magyar Adria természetrajzát. „Azt mondták, nem való, hogy magyar író létemre idegenben ölöm az időmet és szedem a benyomásaimat. Kálmán király emlékére kérdem: hát Magyarország már nem terjed a Kárpátoktól az Adriáig?”
Válaszoljunk az író helyett: Magyarország addig terjed, amíg otthon érezzük magunkat. És bocsásson meg a világ, közép-európai emberek lévén az Adrián, Krakkóban, Brassóban vagy Brünnben nagyon sok magyar otthon érzi magát (és viszont), Európa távolabbi tájait, népeit gyakran már meg kell fejtenünk.
Hogy a magyarországi és horvátországi baloldal azonmód revizionizmussal támadja Orbán Viktort, mert történelmi kitérőt tett, voltaképpen természetes. Éppen az volna a meglepő, ha a horvát baloldali azt mondaná, hogy bunyevác magyarok között otthonosan érzi magát, hiszen a baloldali, éljen bárhol, mindig ideológiai gátak előtt toporog, ugrani nem mer, csak bámészkodik. Tényleg ne legyünk már gyerekek, ne szítsunk ellentétet, ne bomlasszunk, ne játsszunk haragszomrádot ostoba félremagyarázások miatt.
Mi, magyarok kedveljük a horvátokat (szerintem ők is minket, de erről nyilatkozzon egy horvát publicista, ne én). A pécsieknek Eszék – maradjunk ennyiben – nem szomszédvár, ezerszer több. Az Adriára évente nyaralni érkező magyar százezrek nemzetközi összehasonlításban is sokan vannak, szépen építik a horvát turizmust. Közös nemzeti emlékezetünkben ott van Zrínyi Miklós, ott vannak a Frangepánok, a nagy író, Miroslav Krleza Budapesten is élt, működött, hadd ne soroljam vég nélkül a sokszázados baráti kapcsolat tanújeleit. Horvátország Magyarországról nézve barátságos, kedves hely, de egyúttal több is annál: testvéri ország, benne a testvéri horvát nemzettel. Barátaink, rokonaink, szomszédaink – egy ilyen kapcsolatban nem magyarázkodunk, pusztán azért, mert az ember nemigen tud arról mit mondani, miért szereti jobban a családtagjait, mint másokat.
Miután sok-sok évszázadon át közös államban éltünk, és annak az államnak Magyar Királyság volt a neve, tökéletesen haszontalan arról beszélni, hogy létezik-e magyar Adria vagy sem. Igen, létezik, ahogyan nyilván ír Adria vagy baszk Adria is van, de engedtessék meg kimondani, hogy a mi tapasztalataink számosabbak, mélyebbek. A közös államban, ahol együtt éltünk sokáig, magyar hajók is állomásoztak az Adrián, magyar tisztviselők ezrei éltek a tengerparton, közös politikai, társadalmi, kulturális ügyek vettek körül bennünket. Az Adria, ez a hajdani nemzetközi színtér, amely sok-sok nemzethez és birodalomhoz tartozott, s látott velenceit éppúgy, mint törököt vagy jugoszláv kommunistát, ma – részben – Horvátországé. Ez a realitás, a mai valóság, de amikor magyar Adriáról beszélünk, miniszterelnökünk pedig arról, hogy azt elvették tőlünk, akkor nem területről van szó. Hanem érzésről, a múlt iránti fájdalomról. Arról a megalapozott tapasztalatról, hogy sem a Magyar Királyság, sem a Monarchia nem a népek börtöne, és annyi különbség és viszály ellenére is jó volt együtt élni. Hogy nekünk, a magyar nemzet tagjainak is lehetett tengerünk, és hogy például nem kell méregdrágán kikötőt bérelni a XXI. században, ha mondjuk a tengeri áruszállításból is szeretnénk részesülni.
A nemzetközi baloldal horvátországi és magyarországi tagozata mindezt nem érti, mert nem értheti. De bocsánat: nehogy már mi, horvát és magyar patrióták kérjünk elnézést, mert hiszünk a két nép barátságában, a közös múltban, jelenben és jövőben!
