A romániai elnökválasztás ürügyén íródott huszadik szakértői-elemzői dolgozatot olvasva, a Romániáról minimális tapasztalattal rendelkező olvasóban önkéntelenül felmerül a kérdés: hogyan terjedt el e szakterületen az a sajátos elképzelés, miszerint a külpolitikai szakmaiság fő igazodási pontja nem a valóság, hanem a mérsékelt hangvétel és a rutinos közhelyhasználat? Egyik legjobb tollú újságírónk megjegyzi ugyan, hogy Európa civilizációs vívmányai közül George Simionnak csupán a szobatisztaságot sikerült elsajátítania. Tisztelettel rá kell mutatnunk e vélekedés tarthatatlanságára: a szerző, bár egyéb külpolitikai meglátásai helytállóak, mégiscsak anyaországi, tehát még soha nem látott románt megállni a konyhaajtóban és kivizelni a saját veteményeskertjére.
A fenti kis razglednica a román rögvalóságról bulvárnak tűnik. De ha az volna, szociológiai értékét az sem befolyásolná, mert a román hétköznapi élet csakúgy, mint a román politika, maga a bulvár: igénytelen, amorális és értékmentes. Következésképpen Románia felé irányuló külpolitikánkat nem kormányozhatják ugyanazon irányelvek, mint európai vagy akár regionális politikánkat.
Francia–német–brit irányú külpolitikai gyakorlatunknak már nem kell számolnia kulturális beidegződésekkel, sztereotípiákkal: ezen országok esetében már rég nincs olyan, hogy nemzeti karakter vagy koherens külpolitikai irány: itt a magyar politika vezérfonala a multinacionális cégek gyarmatosító szándékainak „menedzselése”, egy olyan értelmes kompromisszumot elérendő, amely még elviselhető az ország kifosztása szempontjából. Regionális politikánkban más a fogódzó. Itt megmaradtak bizonyos történelmi-kulturális mintázatok, amelyek többé-kevésbé kiszámíthatóvá teszik a közép-európai viccnemzetek reakcióit: a horvátok mindig büszke, öntudatos lakájai voltak a Nyugatnak – Jelačić és a Mol tudna erről mesélni; a szerbek többsége jelenkori politikájukat történelmi tradícióikba ágyazva képzeli el; a magyarral összevethető társadalmi fejlettségi szint a szlovák politikát bizonyos fokig anticipálhatóvá teszi; Ukrajna vonatkozásában pedig nyilvánvalóan nem az ukránokkal kell számolnunk. Románia azonban más kávéház: itt nem az a baj, hogy a pótkávét Lavazza csészében hozzák ki, hanem hogy – a világon egyedülálló, trademark pofátlansággal – még meg is kérdezik, hogy hogy ízlett. Ez az, ami csak empirikusan érthető meg, ezért az anyaországi politikának nincs fogalma szánalmas, pitiáner balkániságuk mélységéről. Amely mindennek ellenére mégis oly hatékony, lásd az AUR és egyéb soviniszta pártocskák rohamos térfoglalását az EU jobboldali pártstruktúráiban.
Saját tapasztalat hiányában – hiszen a magyar kollektív psziché tudattalanul is irtózik a kontaktustól a román valósággal, amely megtestesíti mindazt, amit megvetünk – a magyar nemzet képtelen volt kifejleszteni egy hatékony politikai módszert, de még egy egészséges, lényeglátó hozzáállást is. A magyar köztudatban nem alakult ki az elvárható természetes immunreakció. Az erdélyi magyarság helyzetét illetőleg a közbeszédben ős patkány terjeszt kórt – s mint a poétától tudjuk, ez „emberből emberbe szalad” – a bicskanyitogató, semmit nem jelentő és mindent legitimáló közhelyek által.
A bulvár jellegű médiatudósításoknak köszönhetően a legtöbb anyaországi Gheorghe Funar vagy George Simion nevét ismeri, és a megfelelő kulturált-polgári szörnyülködéssel körítve emlegeti őket. Vannak ugye ezek az extremisták, beteges magyargyűlölők, de hát „nem lehet általánosítani” (1). A magyar média következetesen úgy tesz, mintha ezek az állítólagos extremisták nem a legdemokratikusabb módon kerültek volna döntéshozói, hatalmi pozícióba, mintha legalábbis tíz beteges gyűlölködő szavazott volna rájuk, nem pedig tízmillió. Egy dolgot biztosan nem látott soha senki a korrupció világbajnokainál: magyarellenes politikust szavazatot venni. Senki nem költ pénzt arra, amit ingyen is megkap. Ám a magyar média minden egyes kisantant-választáskor elsüti kedvelt fordulatát, hogy „megint kijátsszák a magyar kártyát” (2) – azt sugallva, hogy a probléma az, hogy van pár gátlástalan politikus, aki kijátssza. Lélektanilag valóban nehéz szembenézni azzal, hogy sok millió ember zsigerileg gyűlöl minket, oly mértékben, hogy ez identitásának egyik pillére. És ez az érzelmi alapállás bármikor aktivizálható, amint a történelem megmozdul, mint 1848-ban vagy 1918-ban – sőt, ezt a gyűlöletet állami eszközökkel tartják fenn, a tankönyvektől a médiáig. Ezzel szemben a mi individualizált, atomizálódó társadalmunkban vannak a langy Kádár-kor szülöttei, akiknek „csak az számít, hogy milyen ember az illető” (3) – és gyerekeik, a progresszív európaiak, akiknek már az se számít. Ők azok, akik értetlenkednek és felvilágosultan tiltakoznak a tények ellen, bár egyetlen románt sem ismernek az udvarias recepcióson kívül. Ők azok, akik rendszeresen kioktatnak, hogy az előítéletesség (4) micsoda primitív dolog – holott amiről az oláhok kapcsán beszélünk, az korántsem elő-, hanem utóítélet. Ennél csak egy jobb van: a kioktatás egy magasabb szintjén mindig megtudjuk, hogy „túl kell lépni a múltbéli sérelmeken” (5).
A magyar társadalom ezt az öt közhelyet volt képes kitermelni magából, reakcióként egy olyan status quóra, amelyet nem képes sem feldolgozni, sem megváltoztatni. Hétköznapi beszélgetéseink során óhatatlanul találkozunk ezekkel vagy ezek variációival. A jelenlegi elnökválasztás csupán előtérbe hozza ezt a problémát, újabb naiv részigazságokat produkálva: egyrészt Dan „mégiscsak emberszabásúbb”, másrészt „az ördöggel is meg kell próbálni egyezkedni”.
Fontos lenne tudatosítani, hogy Románia számunkra nem választások idején külpolitikai feladat, hanem mindig. Fontos tudatosítani, hogy Ciolacu, Boc, Antonescu, Geoană egyetlen centivel nem szalonképesebb, mint Vadim Tudor vagy Simion. Románia az egyetlen hely az univerzumban, ahol nem szabad, sőt életveszélyes differenciálni. Jóval beljebb volnánk, ha az anyaországiak végre felfognák: nincs olyan, hogy Funar. Csak Funar-szavazók vannak.
Gratulálhatunk ugyan az RMDSZ-nek, hogy fegyelmezett közösségként szegülnek szembe a gonosszal, de – ha szabad egy percre kilépni a felelős újságírás kereteiből – az ember nem igazán érti, mi a baj azzal, ha Simion az akar lenni, amire az Isten is teremtette: hogy ő legyen a román nép arca a világban. Taktikailag együttműködhetünk vagy nem adott román kormányokkal, ez csupán a látványtechnikai felszín, amellyel soha nem fogunk elfogadható rendezést elérni. Ugyanis Románia egyetlen nyelven ért, az erő nyelvén. Az erdélyi magyarság helyzetének kulcsa tehát nem Nicușor Dan, nem Simion, hanem a magyarországi ellenzék, amelynek egyetlen feladata van: Magyarország erősödésének megakadályozása.
Lakó Anna / Magyar Demokrata
