Idén magyar író, Krasznahorkai László kapta az irodalmi Nobel-díjat. Ezt mostanára már sokan tudják. Azt azonban csak nagyon kevesen hallották, hogy Krasznahorkai László egyik legismertebb művét, a Sátántangó című regényét egy volt szatmárnémeti újságíró fordította elsőként románra.
A fordítás Satantango címmel 2012-ben jelent meg a bukaresti Curtea Veche kiadónál. Az akkor frissen nyomdafestéket látott könyv nagyváradi bemutatóján készült, mellékelt fotón író és fordítója együtt láthatók. (Szerk. megj.: Tíz évvel később jelent meg ugyanezen címmel egy másik román fordítás a Pandora M kiadónál, Foarță-Gábos Ildikó munkája, amiről a Wikipédia hamisan állítja, hogy ez az első.) A Nobel-díjjal kitüntetett író melletti hölgy Anamaria Pop, aki 1979 végétől 1989 végéig a Cronica sătmăreană, majd 1990-ben a Gazeta de Nord-Vest nevű újság munkatársa volt Szatmárnémetiben.
Alulírott a magyar nyelvű napilap szerkesztőségében dolgoztam annak idején, tehát kollégám volt. Kitűnő, csak kedvelhető kolléga, nagy munkabírású, okos, tehetséges tollforgató, a Ceauşescu-diktatúra szörnyű viszonyai között is megbízható jó barát. Ráadásul tollforgatói tevékenységével a Securitate „érdeklődését” is felkeltette. Coridă című, 1983-ban megjelent verseskötetében magát Ceuşescu „elvtársat” állította pellengérre. Burkoltan persze, de így is nagy kockázatot vállalt. Ha rá tudják bizonyítani, hogy valóban a „Kárpátok géniuszát” vette célba a szatíra fegyverével, nem csak az újságírói pályafutása ért volna szomorú véget. Szekusék azt is megtehették volna, hogy „beszélőre” hívják, és válogatott eszközökkel (fenyegetőzés, zsarolás stb.) igyekeznek beismerő vallomásra bírni.
Esetében egészen más módszerrel próbáltak célt érni. Azt igyekeztek kihasználni, hogy az úgynevezett „célszemély” fiatal, egészséges, életerős nő. Egyszer egy jóképű, mindig ápolt külsejű, jól öltözött, választékos modorú férfi tűnt fel a közelében, aki megismerkedésük után nemcsak bókokkal halmozta el, de a verseiből is gyakran idézett, sőt Annamari költészetének nagy csodálójaként viselkedett. Randizni kezdtek, amely alkalmakkor a „hódoló”, ha nem is királyfiként, fehérszőrű paripán, de például 25 szál vörös rózsából összeállított csokorral jelent meg…
Nekem Annamari csak hónapokkal a történtek után beszélt erről az esetről. Akkor bizalmasan bevallotta, hogy őt bizony jó ideig komolyan megszédítette a pasas. Nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy végleg lépre menjen és a kötelező óvatosságról megfeledkezve a legveszélyesebb témák vonatkozásában is a bizalmába fogadja. Szerencsére végül még idejében gyanút fogott, visszahőkölt, így ez a titkosszolgálati akció sikertelenül végződött.
Azonban a Securitate a rendszerváltásig nem szűnt meg „érdeklődni” Pop Annamari (mi így ismertük) tevékenysége iránt. 1988-tól részben ennek betudhatóan kezdett el főleg műfordítással foglalkozni. Amit aztán élete végéig nagy átéléssel, hivatástudattal művelt. 2015-ben, 63 éves korában bekövetkezett haláláig jeles magyar írók, költők több mint negyven könyvét fordította le románra, közük Kertész Imre Valaki más. A változás krónikája és Az angol lobogó című, valamint Krasznahorkai László Sátántangó című kötetét – az utóbbiért 2013-ban a legjobb műfordításért járó díjjal tüntették ki. Közben színdarabokat, tanulmányokat, esszéket, filmforgatókönyveket is fordított.
Személyében roppant munkabírású, értékes, tehetséges embert, kivételes jóbarátot veszítettünk el. Tíz évvel ezelőtt. Úgy érzem, az évforduló kapcsán szóvá kell tennem még valamit, amit annak idején szintén bizalmasan mondott nekem: „Nem vagyok benne biztos, de bizonyos jelekből arra következtettem, hogy nem hivatalosan, vér szerint talán Sütő András lányaként születtem…”
Boros Ernő
Megj.: A műfordítói munkáról és egyebekről nemrég jelent meg cikk Nem kapnak semmit, pedig nélkülük Krasznahorkai László sem lenne Nobel-díjas címmel, amit olvasásra ajánlunk kiegészítésképpen a fentiekhez: https://index.hu/kultur/2025/10/17/george-szirtes-krasznahorkai-laszlo-irodalmi-nobel-dij-fordito-angol-irodalom-vilagirodalom/
