Mint ismeretes, országunkban az államalkotó nemzet tagjainak túlnyomó többsége hiszi és vallja, hogy Románia a nemzetiségi jogok biztosítása terén „példát mutat másoknak is”. Mindennapjainkban e posztulátum számtalan megnyilvánulási formájával találkozhatunk.
Acţiunea „Recuperarea”– Securitatea şi emigrarea germanilor din România (1962–1989) (A „Visszaszerzés” művelet – A Securitate és a németek kivándorlása Romániából) címmel Bukarestben 2011-ben nyomdafestéket látott egy dokumentumkötet. Florica Dobre, Florian Banu, Luminiţa Banu és Laura Stancu, a Securitate Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács (CNSAS) kutatói írták. A kissé félrevezető címből ez nem derül ki, de lényegében arról szól, hogyan adta el Romániai 1989 előtt nagylelkűen saját szász és sváb nemzetiségű állampolgárainak egy részét fejpénzért a Német Szövetségi Köztársaságnak. Idézet a könyvből: „Romániának és az NSZK-nak az a döntése, hogy békés és diszkrét módon oldjanak meg egy humanitárius, szociális, gazdasági és politikai vonatkozásokat is felvető kényes kérdést, a hidegháború körülményei között pragmatikus, bölcs, teljes mértékben intelligens megoldásnak tekinthető. Általában a felek mindegyike megkapta, amit akart: a német fél belső nyomásra elérte a második világháború idején szétválasztott családok újraegyesítését, és jól képzett munkaerőhöz jutott, amely a közös kultúra okán nagyon könnyen beintegrálódott a német társadalomba. A román fél a szabad emigrálásra vonatkozó emberi jogok betartása tekintetében javított nemzetközi megítélésén, és egyben kárpótlást kapott azért a gazdasági veszteségért, amit a német etnikumúak tömeges távozása jelentett. A kétoldalú egyezményt több mint húsz éven keresztül folyamatosan meghosszabbították, ami azt bizonyítja, hogy ezzel az elintézési móddal mindkét fél elégedett volt.” (http://www.zf.ro/ziarul-de-duminica/cat-a-casti-gat-statul-roman-din-vanzarea-etnicilor-germani-8754495)
Egyik szerzője, Florian Banu történész a könyv bemutatója alkalmából a világhálón is elérhető interjút adott a HotNews.ro-nak. Az alábbiakat ebből fordítottam.
„Nem Románia kezdeményezte az ügyletet, ahogy mind híresztelték. A német fél által küldött pénz nem Gheorghiu-Dej és nem Ceauşescu számláját, hanem a román államot gazdagította, és az első időszakban a gazdaság szükségleteire, később a külföldi adósságok törlesztésére fordították. Nem lehet azt mondani, hogy Ceauşescu eladta a szászokat és a svábokat. Nem Románia tette ezt, a kezdeményezés kívülről jött” – jelentette ki Banu. Szerinte azon okok között, amelyek az NSZK-t erőfeszítésre késztették annak érdekében, hogy „állampolgárait visszavigye az országba” (ezek amúgy sohasem voltak az NSZK állampolgárai! – B. E.), az egyik legfontosabb a háború által szétválasztott családoknak a nyomása volt. Másodsorban „a ’60-as években az NSZK nagy gazdasági növekedést ért el, és nagyszámú munkaerőre volt szüksége. Ez pontosan arra az időszakra esik, amikor nagyon sok török ment az NSZK-ba, és nyilvánvalóan kívánatosabb volt az országba németeket bevinni, akik a közös kulturális örökség, a nyelvismeretük, meglévő rokoni kapcsolataik okán könnyebben beilleszkedtek a német társadalomba” – magyarázza a történész. Aki szerint a barikád másik oldalán Románia veszített ennek az egyezségnek a nyomán „elsősorban különleges munkaetikával rendelkező állampolgárokat”.
Úgy tűnik, nagy szerencse ért azáltal, hogy mindezek a tudnivalók ilyen avatott szerzők tolmácsolásában jutottak el hozzám. Ugyanis ha nem tudnám, hogy a szóban forgó kiadványt olyan kutatók írták, akik hivatalos minőségben vizsgálják és értelmezik az 1989 előtti román kommunista politikai rendőrség archívumaiban fellelhető dokumentumokat, még mindig a szellemi eltévelyedés állapotában leledzenék, amennyiben továbbra is a könyvben kifejtett konklúziók ellenkezőjében hinnék.
Például eddig emberkereskedelemnek, nem pedig humanitárius okokból történő őshazába való nagyvonalú visszaengedésnek gondoltam azt, hogy Románia fejpénzért adta el saját német nemzetiségű állampolgárait az NSZK-nak. Ráadásul a CNSAS kutatóinak köszönhetően nem csak ebben az egy kérdésben világosodtam meg. A szász telepesek első hulláma a XII. században érkezett Erdélybe, többségük 1224-ben telepedett le a nekik Szászváros és Barót között átengedett királyi birtokokon. Kolumbusz 1492-ben fedezte fel Amerikát. Vagyis több mint 250 évvel később. Amennyiben a szászok esetében 850 (vagy ha úgy tetszik, még több) év elteltével is az őshazába való visszatelepülésről beszélhetünk, Amerika mai lakóival pláne ugyanez a helyzet. A Kolumbusz által ott talált indiánokat nem számítva az amerikaiak ősei 1492 után települtek a tengeren túlra. Tehát utódaik még inkább kontinensünkre visszatelepítendőknek minősülnek, mint Romániából Németországba a szászok.
Végkövetkeztetés: ahhoz, hogy egy (vagy több) népcsoport ne ideiglenesen ott tartózkodónak, vendégnek, jövevénynek, hanem őshonosnak számítson egy adott területen, letelepedése után 850 évnél többnek kell eltelnie! Továbbá szükség van a területi elsőbbség („mi voltunk itt előbb, tehát a miénk”) demonstrálására, azaz (indiánok híján) dák-római (dákoromán) kontinuitáselméletre, valamint az ebben való hit megkövetelésére is…
Még annyit: a fentebb nevezett dokumentumkötetnek, illetve a CNSAS kutatóinak hála, sok más kérdésben is „megvilágosodtam”. Ezekről talán később.
Boros Ernő
