A sok évtizede posztulátumként szajkózott mondás szerint Románia „az emberi jogok biztosítása terén másoknak is példát mutat”. Akkor beszéljünk a „pragmatikus, bölcs, teljes mértékben intelligens” emberkereskedelemről.
Amint legutóbb jeleztem, a Securitate Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács (CNSAS) négy kutatója Acţiunea „Recuperarea”. Securitatea şi emigrarea germanilor din România (1962–1989) címmel dokumentumkötetet jelentetett meg arról, hogyan árusította ki fejpénzért Románia 1989 előtt saját szász és sváb állampolgárai közül azokat, akikért a Német Szövetségi Köztársaság kész volt fizetni. A „Visszaszerzés”-művelet – A Securitate és a németek kivándorlása Romániából (1962–1989) című kiadványban hemzsegnek a hajuknál fogva előrángatott érvek, és az ezekből logikai bukfencek alkalmazásával levont következtetések. Legutóbb szemléltetésképpen fordításban közreadtam egy csokorra való ilyen szellemi gyöngyszemet, amelyek közül csak egyet kommentáltam. Az alábbiakban néhány további észrevételem olvasható.
Az én elképzelésem szerint a Securitate Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács legfőbb rendeltetése a volt Securitate tisztjeinek és besúgóinak a beazonosítása, leleplezése, valamint a román kommunista politikai rendőrség által elkövetett visszaélések, törvénytelenségek, gaztettek beazonosítása, nyilvánosságra hozása kellene legyen. Ehhez képest szerzőkémék azt igyekeznek bemagyarázni olvasóiknak, hogy a németek fejpénzért való eladása, magyarán szólva a XX. század második felében állami szinten űzött emberkereskedelem, amelyet az érintettek „törvényesített” kifosztásával is egybekötöttek, „pragmatikus, bölcs, teljes mértékben intelligens megoldásnak tekinthető”.
Hogy is van ez? A rossz mellett létezik jó, szalonképes emberkereskedelem is? Elég kijelenteni, hogy az embereket „jó cél” érdekében adjuk el, és az emberkereskedelem besorolása máris megváltozik? Mégpedig olyannyira, hogy a németek haszonállatok módjára történő eladásával „a román fél a szabad emigrálásra vonatkozó emberi jogok betartása tekintetében javított nemzetközi megítélésén”? Milyen emberi jogokról van itt szó? Románia határain belül letöltendő szabadságvesztésre ítélt kisebbségi német állampolgárainak azon emberi jogáról, hogy váltságdíj fejében elhagyhassák szülőhazájukat? Vagy a román félnek arról az (emberi?) jogáról, hogy túszokként kezelje kisebbségi állampolgárait, és csak váltságíj fejében legyen hajlandó ezeket a szabad világba engedni?
Románia „egyben kárpótlást kapott azért a gazdasági veszteségért, amit a német etnikumúak tömeges távozása jelentett”? A méltányosság szemszögéből nézve kit illet itt kárpótlás? Kit ért gazdasági, valamint többféle, egyéb természetű veszteség? A román államot, amely úgy bánt saját német állampolgáraival, hogy azoknak az országból való elmenekülés vált a legfőbb törekvésévé? Mégpedig akár azon az áron is, ha szülőföldjüktől, szülőhazájuktól kell megválniuk, hátra kell hagyniuk valamennyi ingatlanukat, szinte minden ingóságukat, szeretteiket, barátaikat, kedves ismerőseiket, otthonukhoz kötődő vágyaikat, álmaikat, elődeik sírjait? Úgy is, ha nincstelenekként kell új életet kezdeniük egy másik, számukra (a közös nyelvet nem számítva) idegen országban? Tulajdonképpen ki tartozik itt kinek, és miért? A román állam milyen jogon sajátította ki az országból elmenekülők ingatlanait, sőt kevés kivétellel ingóságait is „a Nemzeti Kulturális Vagyon Állami Központi Bizottsága által megszabott áron”? Példamutatóék szerint azon a „jogon”, hogy Románia jóságos atyuskája volt kisebbségi német polgárainak, ingyenesen taníttatta, gyógyíttatta, minden földi jóval ellátta őket, mindezekért csak hálát, (haza)szeretetet várva cserébe. Ami helyett azonban, lám, állam bácsi egészen mást kapott: eltérő látásmódot, idegenkedést, hálátlanság szülte mehetnéket, odébbállást. Az emigráló az oktatására, egészségügyi ellátására fordított költségekkel tartozik az államnak – tehát fizessen!
Csakhogy példamutatóék megközelítése mindenről szól, csupán a lényegről nem. A polgárok munkájuk gyümölcsének csak egy részét tarthatják meg maguknak, a többit – különböző adók, illetékek meg egyéb terhek formájában – állam bácsi elveszi tőlük. Ebből telik aztán a jóságos állam atyuskának ingyenes egészségügyi ellátásra meg iskoláztatásra. Továbbá olyan egyebekre is, amelyekből „befizető” kisebbségi német (magyar stb.) polgárainak nem juttat vissza semmit. Ilyen körülmények között vajon állam bácsi semmivel sem tartozik őt fenntartó saját polgárainak, köztük a kisebbségieknek? Vajon nem úgy volna méltányos, hogy a kitelepülők az addigi munkájukkal megtermelt javak ellenértékét megkaphassák – kamatostól? Nem az méltánytalanság, ha megfosztják őket olyan javaiktól, amelyekért megdolgoztak? És milyen alapon? Törvényerőre emelt paragrafusokra, állami szintű rablást törvényesítő jogszabályokra hivatkozva!
A sok évtizede posztulátumként szajkózott mondás szerint Románia „az emberi jogok biztosítása terén másoknak is példát mutat”. Nos, való igaz: a XX. század második felében Európa egyetlen más országa sem folytatott „pragmatikus, bölcs, teljes mértékben intelligens”, az áruba bocsátottak törvényesített kifosztásával is egybekötött állami szintű emberkereskedelmet. Sőt olyat se, amely egyáltalán nem „pragmatikus, bölcs, teljes mértékben intelligens”.
Boros Ernő
