Fábry Szabolcs, Nagyvázsony polgármestere A szórványmagyarság esélyeiről címmel tett közzé egy írást a Magyar Nemzetben, alább olvasható. A Veszprém vármegyei nagyközség elöljárója dunántúli születésű „mezei nemzetpolitikusként” fogalmazta meg honfitársaihoz szóló üzenetét.
Kezdjük azzal, miért ne temessük magunkat. Van okunk megkongatni a vészharangot, de nem készülünk temetési menetre. Egyfelől azért nem, mert iszonyatosan magas a romániai népszámlálás végeredményében azoknak a száma, akik nem nyilatkoztak, illetve akiket egész egyszerűen nem értek el a népszámlálók. Ha nemzetiségarányosan vizsgáljuk az eddig megtudható adatokat, akkor kijelenthető, hogy a hat-hétszázalékos magyarság lélekszáma elér(het)i az 1,3–1,4 milliós – tíz évvel ezelőtti – tömeget.
Nem tudjuk. Annyit tudunk, hogy keleti szomszédunknál több millióan tartózkodnak tartósan külföldön, a románok közül sokan életvitelszerűen. Másfelől legyünk tisztában azzal, hogy a Kárpát-medencei magyarság a maga 12,5–13 milliós tömegével még mindig bőven a legnagyobb nemzetiség történelmi határaink között.
Aki ismeri a történelmünket, aki olvasta Jókai Mór Cigánybáróját, vagy aki látta az ennek alapján (is) készült, Szaffi című rajzfilmet, az tudja, hogy a török kor után, de akár a tatárjárást követően is voltunk sokkal, de sokkal kilátástalanabb helyzetben. Országrészekből, komplett vármegyékből tűnt el a magyar szó, de egyes területek (Bácska, Bánát) teljesen elnéptelenedtek. Ezekre a tájakra bár szigetszerűen visszatérhettünk, mégis leginkább a németek mellett a szláv népek nemzetiségeit telepítették be a Habsburg-uralkodók.
A XVII. században ember nem mondta volna meg, hogy lesz még magyar szó Zentán, Magyarkanizsán, Temerinben. Mégis felálltunk romjainkból, mégis elértük, hogy a levert 1848–49-es szabadságharc után alig negyvenszázalékos magyarságunk 1910-re, bő négy évtized békés építkezés alatt megugrotta a Kárpát-medence lakosságának több mint felét. Igaz, ez volt az az időszak, amikor a többmilliós amerikai kivándorlás mellett is családonként négy-öt, de sokszor nyolc-tíz gyermek látta meg a napvilágot.
Ma Erdély román vidékei is szenvedik a kivándorlás ürességét, a népesség elöregedését. A Délvidék egykori sváb közösségeiben szintén tömeges a nyugati munkavállalás, komplett családok kiköltözése, mint ahogy a magyarjaink közül is sokan dolgoznak Nyugat-Európában. (Belső-)Magyarországon elindult egy folyamat, talán már (a statisztikai adatok alapján is) kijelenthető, hogy többen jönnek haza, mint amennyien néhány évre külföldön próbálnak szerencsét, keresik kenyerüket.
Persze, ne dugjuk a fejünket a homokba! Ijesztő mértékű a szórvány gyengülése, elöregedése, akkor is, ha vannak üdítő kivételek, példás szórványmagyar közösségek a dél-erdélyi, bánáti tájakon is. Figyelni kell Székelyföld peremvidékére is, hiszen valaha színtiszta magyar falvakban mérhető a közeli nagyvárosokból beköltöző románság lélekszáma az Olt mentén, a Barcaságban, de a Kárpát-kanyarban is. Erről bárki meggyőződhet, ha megtekinti az interneten az 1992-es, 2002-es és a 2012-es lakossági adatokat, és összehasonlítja a most tudható számokkal.
Nincs más utunk, mint a jövőépítés. Jövőépítés, tudatos családpolitikai, határozott vidékfejlesztés itthon. Ugyanerre nincs lehetőségünk Mezőségben, Szolnok-Doboka vagy éppen az Arad környéki szórványmagyarság között, de a szórványkollégiumok, az óvodai és iskolai beiratások támogatására, a vállalkozói támogatásokra van számos jó példa, van ezekre a területekre ráhatásunk. Ezeket a törekvéseket, például a Rákóczi Szövetséget, a Nemzetpolitikai Államtitkárság Petőfi-ösztöndíj programját határozottan erősíteni kell.
Nemcsak nekünk, anyaországi magyaroknak, de az elszakított területek magyar politikájának, döntéshozóinak is. Sokkal intenzívebb kampánnyal, sokkal láthatóbban, ha úgy tetszik, sokkal trendibb videókkal, podcastekkel, TikTok-anyagokkal kell elárasztani a világháló közösségi felületeit, hogy üzenjünk.
Üzenjük meg, hogy a magyar identitás, a magyar intézményben végzett iskola, a magyar egyházhoz való tartozás, a magyar hagyományok megélése nem gátja, hanem elősegítője, szárnyakat növesztő tényezője az érvényesülésnek. Számtalan jó példa van erre a gömöri, a dél-erdélyi, a mezőségi vállalkozói, gazdasági, tudományos és kulturális világban. Sokat tudnék sorolni. És oda kell figyelnünk a lélektanilag fontos bázisokra. Kolozsvárra, a gömöri nyelvhatár Rimaszombatjára, Nagyváradra, Szatmárnémetire, Rozsnyóra, Lévára. Ezek azok a városok – sorolhatnánk még –, ahol nincs többségben, de markánsan jelen van a magyarság.
Nem engedhetjük meg sem itt, sőt a szórványban sem (Déva, Szászváros, saját szememmel látom), hogy a magyar multicégek (OTP, Mol, CBA stb.) ne írják ki magyarul is információikat, ne tegyenek ki pultjaikra magyar nyomtatott tájékoztató- és reklámlapokat is.
Ha magyarul is megjelennek ezek a szövegek, attól még nem veszít a cég semmit, de semmiképpen sem annyi vevőt a helyben többségi nemzet vásárlóiból, mint amennyi erőt ad az ott élő és ott áthaladó, közlekedő, vásárló honfitársainknak. Alig mérhető mínusz nem lehet fontosabb, mint jelenlétünk jelzése. A történelmi határainkat ábrázoló térképeknek az UEFA szerint nincs helye a lelátókon. Szerintem van.
A történelmi határok rengeteget változtak az elmúlt évszázadokban. Mi mégis, a 12,5-13 milliós Kárpát-medencei magyarság Pozsonytól Brassóig mindenütt otthon vagyunk. Ellenségeskedés nélkül leírhatjuk: a Kárpátok gyűrűje között nem vagyunk kisebbségben. Attól, hogy az európai futballszövetséget frusztrálja 1100 éves államiságunk múltja és összetartozása, még ezt mi így gondolhatjuk szívünkben, lelkünkben és a molinókon is. Senki ellen, de önmagunkért.
