Most, hogy folyamatosan zajlik a Magyar Honvédség régről esedékes fejlesztése (fegyverzetvásárlás, haderőképzés, -toborzás stb.), a kákán is csomó után kutakodó ellenzék azon háborog, mire ez a „kardcsörtetés”, a végén még magunkra haragítjuk a szomszédjainkat.
Hej, azok voltak ám a daliás idők, amikor a különféle leépítések révén gyakorlatilag megszűnt a Magyar Honvédség! (Még az elárvult laktanyákat is biztonsági cégekkel kellett őriztetni, arra sem akadt elegendő katona.) Voltak olyan gyurcsányi évek, amikor légterünk biztonságát, írd és mondd, két darab vadászgép „szavatolta”. A régi alapvetés híre – a békéhez erő kell – még nem jutott el a kormány ellenfeleihez. De az is lehet, csupán bosszantja őket, hogy nem követjük néhai Linder Béla legendás módszerét. Károlyi Mihály züllött hadügyminisztere 1918. november 2-án az Országház lépcsőjén üvöltötte: „Soha többé nem akarok katonát látni!” Kívánsága azonmód paranccsá lett. Szinte kicsavarták a fegyvert a frontról hazatérő sok százezer magyar baka kezéből.
Hiába „garantálta” a győztes antant a fegyverszüneti vonalak sérthetetlenségét, a román és csehszlovák csapatok fütyültek rá, diadalittasan (alkalmanként fosztogatva) nyomultak a védtelen Magyarország belseje felé. „Látogatásukkal” szinte felskiccelték a későbbi trianoni határvonalat. A hazaáruló Károlyi-kormány meg sem kísérelte megvédeni a Szent István-i határokat. Tette ezt éppen akkor, amikor a történelmi Magyarország csonkolására készült a győztes antant.
1919-et írtuk, a magyarországi kommunizmus színre lépésének esztendejét.
Okultunk. Nem felejtünk.
Pilhál György / Magyar Nemzet