A nyolcvanas években ezrek vettek részt szabadidejükben az erdélyi magyarságot támogató segélyakciókban.
Immáron huszonegy esztendeje, hogy 2004. december 5-én az anyaországi magyarok jelentős részét sikerült rávenni, hogy elutasítsák, hogy az anyaországi állandó lakhellyel nem rendelkező külhoni nemzettársaink is megkaphassák a magyar állampolgárságot. Mint az eltelt idő igazolta, sem 23 millió román nem özönlött ide, sem a nyugdíjrendszert nem ingatta meg az új állampolgárok létezésének a ténye, sem pedig az árak nem szaladtak el.
Szerencsére az akkor kormányzó baloldal, az MSZP és az SZDSZ a történelem szemétdombján végezte. A Fidesz kormányra kerülése óta létezik a kettős állampolgárság és az egyszerűsített honosítási eljárás. Legutóbb Amerikában élő 85 éves nagynéném kapta vissza a magyar állampolgárságát, igen meghatottan vette át az iratokat.
Most egy olyan történet következik, amely az ifjabb nemzedék számára már történelem. A rendszerváltozás előtt, 1988-ban vagyunk. Csupa tejet szerető fiatal tölti meg a kupét, a kalaptartón csőfogóval rögzített tejeszacskó lengedez a jókedvű társaság feje felett (manapság már csak dobozos tejet ismerünk). A magyar ellenőrzés szokványos, a román is. A határőr részletesen kikérdezi a társaságot, hová tart. A válasz is megszokott: akkoriban a Hargita tetejére ment mindenki, a Madarasi Menedékházba. A vámos belenyúl a hátizsákokba. Keze megakad a két tálca penicillininjekcióban. Mi ez? – kérdezi. Az egyik fiatal szenvtelenül rávágja: – Meg vagyok fázva. A másik vámos egy tejporral teli zacskót talál. Az uzsonnám – feleli egy másik fiatal. A többiek megpróbálnak feltűnés nélkül röhögni…
A nyolcvanas években ezrek foglalkoztak azzal, hogy saját energiájukat, sőt pénzüket sem kímélve szabadidejükben az erdélyi magyarságot támogassák segélyakcióikkal. Ezek kezdetben spontán szerveződtek, elsősorban Szegedről és Budapestről kiindulva. Később, ahogy egyre nagyobb igény mutatkozott az efféle segítségre, egyre szervezettebbé váltak az illegálisnak tekinthető utazások.
Az egyik ilyen csoport – a hetvenes évek óta erdélyiekkel barátságot ápoló baráti társaság – a cselekvés után kiáltó helyzetben negyven taggal 1985-ben célszervezetté formálódott. Egymás között Erdélyt Támogató Egyesületnek (ETE) hívták magukat. (Azokban az időkben még Magyarországon is diktatúra volt, valódi civil szervezetek sem létezhettek.) 1990-ben a hivatalos bejegyzés is megtörtént, ekkortól Transcar Egyesület (Transylvania Caritas) néven folyt tovább a munka. Az alaposan megváltozott körülmények okán az egyesület 2010-ben befejezte vállalt munkáját. Közben az aktivisták szülők, nagyszülők lettek.
Látva a résztvevők létszámát és megbízhatóságát, valamint a tiszta, ifjúkori lelkesedést, az adományozók száma egyre gyarapodott, az évek múlásával az utazások egyre szervezettebbek lettek. Az utazók főként fiatalok voltak, sok egyetemista vett részt a segélyakciókban, de az idősebb korosztály is képviseltette magát. Volt például olyan műszaki egyetemista fiú, aki saját maga és évfolyamtársai menzajegyét szedte össze azért, hogy tejport, gyógyszert és élelmiszert vásároljon az árából. Sok esetben a gyógyszerhez szükséges recepteket medikusok gyűjtötték össze. A pelenkákat egy mozdonyvezető csempészte Szlovákiából.
Jómagam harmadéves orvos-egyetemistaként kapcsolódtam a munkába, és rövidesen egy utazó csoportot vezettem. ’89 végére lehetett tudni, hol van igény segítségre, és hol nem „üzletelik” el az adományt. A változások előtt Erdélyben számos helyen kisebb lerakatok, sőt minigyógyszertárak jöttek létre, hatékonyabbá téve a segítséget. Szigorúan konspirációs alapon zajlott a kapcsolattartás. Ez az anyaországiaknak elsősorban izgalmat, sejtelmességet jelentett, azonban az igazi kockázatviselők az erdélyi magyarság adományt fogadó-szétosztó, önkéntesen tevékenykedő tagjai voltak.
Sokan emlékezhetnek arra a Ceaușescu-diktatúra szülte embertelen törvényre, amely szerint nem román állampolgár magánszemélyeknél csak rendőrségi engedéllyel szállhatott meg. Szintén be kellett jelenteni azt is, ha valaki más állampolgárral váltott szót. Az ostoba és egyértelműen a magyar kisebbség ellen irányuló törvény olyan abszurd helyzeteket szült, mint az az eset, ami például Gyimesközéplokon történt: az anyaországi gyógykezelésről hazaszállított gyerek jótevőit a helyi szekus nem engedte megvendégelni.
Az egyesületi tagok terepismerete az 1989-es decemberi események után kapóra jött. Egész Európából ömlött a segély az elszegényedett és kivéreztetett Romániába. Itthon is megható volt látni hosszú idő után a nemzeti egységet és azt a valóban határtalan segítőkészséget, amely akkor az egész országban megnyilvánult.
A nagy számban induló kamionok sokszor azt sem tudták, hová menjenek, akkor még többfelé harcok dúltak. A kaotikus helyzetben fosztogató bandákról, lövöldözésekről is számos hír keringett, néha nem is alaptalanul. Az ETE aktivistái néhány napra a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szervezésében leköltöztek a határ mellé, Biharkeresztesre. Én sem tettem másként. Délebbre, Arad és Temesvár irányában az elhúzódó harcok miatt lehetetlen volt az ilyenfajta segítségnyújtás.
Tudomásom szerint a mi csapatunknak sikerült megszerveznie az első erdélyi orvosi szűrést 1993 kora őszén. Szakemberekkel (belgyógyász, szemész, gyerekgyógyász, logopédus, fül-orr-gégész) a Hargita megyei önkormányzattal együttműködésben Gyimesközéplok falu jelentős részét átvizsgáltuk.
Ez annyit jelentett, hogy egy hét alatt csaknem ezer ember egészségügyi állapotát mértük fel. Hiba volt, hogy a dokumentáció átgondolatlansága és hiánya miatt a széles körű munka lényegében nyom nélkül maradt.
Jó lenne, ha egy szakember tudományos igénnyel feldolgozná a huszonöt évig tartó, kezdetben illegálisan végzett segélytevékenység részleteit. Ha megtörténik, akkor a magyar összetartozásnak már a diktatúrában megnyilvánuló, eddig fel nem dolgozott igen szép fejezete kerülhetne a nyilvánosság elé.
Szabó Endre / Magyar Nemzet
A szerző orvos
