Veszteségekkel és megaláztatásokkal járt hazánk román megszállása című összefoglalós írásában – ami a Magyar Nemzetben jelent meg – egy tragikus történelmi epizódra emlékezik Miklós Péter. Alább olvasható.
Az első világháborút lezáró párizsi békekonferencia vezető nagyhatalmainak négy főből álló tábornoki delegációja – amelynek Harry Hill Bandholtz amerikai, Reginald Gorton angol, Jean César Graziani francia és Ernesto Mombelli olasz tábornok volt a tagja – 1919. augusztus 12-én kezdte meg a munkáját Budapesten, a megszálló román csapatok által akkorra már jórészt kifosztott magyar fővárosban. A misszió feladata az volt, hogy ellenőrizze az 1918. novemberi fegyverszüneti egyezmény betartását, s megakadályozza a megszállók túlkapásait, valamint közreműködjön az országban állomásozó idegen csapatok mielőbbi távozásának megszervezésében.
Erre azért volt szükség, mert a román csapatok Kelet-Magyarország és a Duna–Tisza köze jó részének megszállása után bevonultak Budapestre, ahonnan az egész megmaradt Magyarország megszállását tervezték. Augusztus 5-én a budapesti román főparancsnokság fegyverszüneti egyezmény aláírására próbálta meg rákényszeríteni a kormányt. Ebben az ország összes hadianyagát, az állam területén található vasúti és vízi közlekedési eszközök felét, az állatállomány és a mezőgazdasági gépek harminc százalékát, illetve húszezer vagon búzát, tízezer vagon kukoricát, ötezer vagon árpát és zabot követelt. Ezt azonban a magyar kabinet – sem Peidl Gyula „szakszervezeti kormánya”, sem a Friedrich István vezette „hivatalnokkormány” – nem tudta (és persze nem is akarta) teljesíteni.
A román megszállók budapesti bevonulása lövöldözésekkel járt, kivégzésekkel társult, sőt kommunistaellenes indokkal antiszemita pogromok is történtek e napokban.
Magyarország román megszállásának történetét dolgozta föl Egy megszállás anatómiája – Román világ Magyarországon, 1918–1920 című könyvében Perczel Olivér történész, Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa, az Erőszakkutató Intézet munkatársa. Könyvében páratlanul széles forrásbázisra alapozva tekinti át a megszállás történetét. Magyarországi és romániai, állami és egyházi, központi és helyi levéltárak iratai alapján mutatja be az első világháború utáni magyarországi román világot. Üdvözlendő módon a téma helytörténeti és hadtörténeti szakirodalmát is megfelelő mértékben ismeri a szerző, aki munkája készítése során könyvtári és múzeumi forrásokat éppúgy felhasznált, mint imponálóan nagyszámú korabeli sajtóterméket.
Érdeme a könyvnek, hogy külön részt szentel a rekviráló és erőszakoskodó román megszállókkal szembeni ellenállás lehetőségeinek, formáinak és kísérleteinek. Ilyen volt például a Csongrád-Csanád vármegyei Kisteleken történt eset. 1919 szeptemberében négy részeg román katona az utcán a járókelőket vegzálta, a pénzüket és az órájukat követelve. Fiatal legények egy csoportja azonban lefegyverezte és elzavarta őket. Erre a megszállók nagy erőkkel lepték el a települést, amelynek kifosztásával és fölgyújtásával fenyegettek, amennyiben a fegyvereket nem kapják vissza. Ennek előmozdítására hetvenkét embert vettek őrizetbe. A fegyvereket végül visszakapták, de számos helyi lakost még hetekig fogva tartottak és kínoztak. Többen közülük komoly testi és lelki sérülést szenvedtek.
Szomorú konklúziója Perczel Olivér kötetének, hogy többéves vita után, 1924-ben mind Románia, mind Magyarország lemondott a hazánk megszállása miatt fölmerült anyagi követeléseiről. Így végül sem a magyar államot, sem a magyar állampolgárokat nem kárpótolta senki az elszenvedett veszteségekért és megaláztatásokért.
(Címkép: A Magyar Nemzeti Múzeum kirablását megkadályozó Bandholtz tábornok szobra a budapesti Szabadság téren)
