Nagybaczoni Nagy Vilmos Magyarország feledhetetlen nagy hőse volt, aki méltón viselte a rá mért megpróbáltatásokat – mondta Szalay-Bobrovniczky Kristóf magyar honvédelmi miniszter a Pest vármegyei Piliscsabán, az egykori vezérezredes, honvédelmi miniszter síremlékének szombati újraavatásán.
A miniszter kiemelte: Nagy Vilmos olyan időben szolgált, ami Magyarország számára igazi sorspróba volt, és amelyben az országnak sajnos nem magyar érdekekért kellett háborút vívnia. Mégis személyében olyan ember kapott felelősségteljes feladatokat, aki emberileg, tudásban méltó volt ehhez a felelősséghez. Vezérkari tisztként részt vett az első világháborúban, ott volt minden jelentős csatában: Szerbiában, Gorlicénél, a Kárpátokon, Erdélyben, ahol megmutathatta emberségét, vitézségét, bátorságát, vezetői képességeit és szívbéli erényeit is.
Bennmaradt a hadseregben akkor is, amikor a Tanácsköztársaság idején továbbra is létünkért küzdöttünk a határainkon, és részese lehetett a sikeres felvidéki hadjáratnak, amely az ország határainak védelmében zajlott, és bizonyította, hogy lett volna talán esély más kimenetelű békeszerződésre is, ha nem felelőtlen politikusok, hanem arra érettebb emberek kezében van a hatalom” – mondta Szalay-Bobrovniczky.
Nagyot a németbarát vezérkari főnök, Werth Henrik nyugállományba küldte, de kicsivel később Kállay Miklós a kormányába emelte. Honvédelmi miniszterként azt a feladatot kapta, hogy tisztítsa meg a politikai befolyástól a vezér- és tisztikart, és csökkentse különösen a német befolyást.
Szolgálatának idején vitézül, katonaként és emberként is kiállt a munkaszolgálatosok mellett, és számos intézkedést vezetett be a velük elfogadhatatlanul viselkedő keretlegényekkel szemben. Ez végül menesztéséhez, majd a sopronkőhidai börtönbe hurcolásához vezetett. Szabadulása után, a kommunizmus idején a hadseregtől és minden közügytől eltávolították, volt, hogy patkolókovácsként kellett családjáról gondoskodnia – hangsúlyozta a miniszter, kiemelve: Nagybaczoni Nagy Vilmos emlékét a zsidóság is őrzi, a legelsők között került a világ igazai közé.
Szalay-Bobrovniczky Kristóf megjegyezte: a tábornok mindvégig hűséges volt a hazájához, de sajnos neki sem sikerült megakadályozni, hogy Magyarország belesodródjon az akkori háborúba. Lám, ma ismét a háború réme fenyeget, és ismét az a kérdés, hogy Magyarországnak van-e, lesz-e ereje, hogy ne sodródjon háborúba, amely nem saját érdekeink védelmében zajlik.
Thumáné Kauzál Melinda, Piliscsaba fideszes polgármestere arról beszélt: Nagybaczoni Nagy Vilmost Piliscsabán mindenki tisztelte és szerette, hiszen kedves, közvetlen volt és segített, ahol tudott. Ő kezdeményezte a református templom építését, mert hitt abban, hogy egy közösség lelki otthona legalább olyan fontos, mint bármely hivatal vagy intézmény. Ez a közösségformáló, odafigyelő szemlélet tette őt igazán piliscsabaivá. Halálának 50. évfordulóján különös jelentősége van annak, hogy a főtiszt sírja megújulhatott. „Nemcsak a kő és a felirat újult meg, hanem az emlékezés is megerősítést kapott” – fogalmazott a polgármester.
A síremléket a Magyar Tartalékosok Szövetsége, a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum és Piliscsaba önkormányzata újíttatta fel.
Nagybaczoni Nagy Vilmos 1884-ben született Erdélyben, a sóvidéki Parajdon, székely református köznemesi családban. Ősei nemeslevelüket 1676-ban Apafi Mihály fejedelemtől kapták. A nagybaconi előnév a család lakhelyére, az erdővidéki Nagybaconra utal. A korán elhunyt apa, Nagy Zsigmond vagyontalan bányamérnök egy telegdibaconi gyalogszékely család sarja volt. Özvegy anyja, a német ősökkel is rendelkező, Hunyad megyéből származó Hermann Vilma, családja segítségével egyedül nevelte fel fiait, miután Szászvárosba költöztek. Vilmos ott végezte el az elemi és a középiskolát, eredetileg építész szeretett volna lenni, de kellő anyagi háttér híján Béla bátyjával együtt a tandíjmentes katonatiszti iskolát választották. 1905-ben végezte el a Ludovika Akadémiát, majd a bécsi hadiiskola hallgatója volt. Az I. világháború alatt és után töretlenül ívelt fölfelé tiszti karrierje 1942-43-ban a Kállay-kormány honvédelmi minisztere volt. Meghurcolása és bebörtönzése után 1945-ben szabadult, és attól kezdve visszavonultan – egy időben méltatlan körülmények közt – élt Piliscsabán. Az 1950-es évek elején nyugdíját megvonták, lakását elvették, munkavállalását ellehetetlenítették. Más lehetősége nem lévén, kétkezi munkásként a Pilisi Parkerdőgazdaságban ültette-gondozta a facsemetéket, majd amikor innen is eltávolították, az akkor már szövetkezetté szervezett cigány szegkovácsok közé került, ahol kovácsként dolgozott.
Röviddel kilencvenkettedik születésnapja után, 1976. június 21-én távozott az élők sorából Piliscsabán.
