A fenti címmel közölt beszámolót a Budapesten szerkesztett Mandiner.hu portálon azok után, hogy a román politikus és sajtója szinte egybehangzóan elkezdte harsányan ünnepelni a brüsszelita ellenzék győzelmét az április 12-i magyarországi választásokon. Az írás valójában nem más, mint a kolozsvári Krónika egyik publicistájának Egy választási kudarc anatómiája, avagy mi lesz a magyar–magyar és magyar–román kapcsolatokkal? címmel megjelent morfondírozásának szintézise. Alább olvasható.
Kérdés, hogy a Tisza Párt képes lesz-e megőrizni az elmúlt évtizedek nemzetpolitikai vívmányait, miközben pragmatikusabb viszonyra törekszik Brüsszellel és a szomszédos fővárosokkal.
A vasárnapi választási eredmények minden kétséget kizáróan bizonyították a magyar demokrácia működőképességét: a tizenhat éve regnáló kormányt nem forradalom, hanem a szavazóurnák ereje váltotta le, ráadásul ugyanazzal a kétharmados aránnyal, amellyel korábban a Fidesz-KDNP győzött – kezdte gondolatmenetét egy hosszú publicsisztikában Balogh Levente, az erdélyi Krónika lapszerkesztője. Szerinte, ez az egyértelmű felhatalmazás azt jelzi, hogy a társadalom többsége tizenhat év után más típusú kormányzást igényel.
Az okok azonban mélyebbre nyúlnak: a választók egy jelentős része elfáradt a bő egy évtizede tartó állandó konfliktuskeresésben. Míg a kormányzat sikeresen építette fel Magyarország geopolitikai súlyát – elérve, hogy Washingtonban vagy Pekingben is jegyezzék a miniszterelnök nevét, a hazai kommunikáció fókusza eltolódott a belső, hétköznapi problémákról a külső ellenségképek (Brüsszel, Soros, Ukrajna) irányába. Sokan úgy érezték, hogy az ország nemzetközi presztízse nem tükröződik a saját életkörülményeikben, az infláció és az állami rendszerek hibái pedig felerősítették a „legyen valami más” vágyát.
Különösen látványos volt a szakadék a fiatal generációk és a korábbi kormány között. A mai első választóknak nincs emlékük más miniszterelnökről, így számukra a változás akarása természetes lázadásként is megjelent. A Tisza Párt sikeresen szólította meg őket azokon a közösségi platformokon, ahol a korábbi kormányoldal nem találta a hangot. A fiatalok számára az Európai Unió nem a szuverenitást fenyegető szörnyeteg, hanem a szabad mozgás és a lehetőségek terepe, így a Brüsszellel vívott állandó szabadságharc náluk inkább ellenérzést váltott ki.
A nemzetközi színtéren Orbán Viktor és Donald Trump szoros szövetsége most nem bizonyult elegendőnek a győzelemhez. Bár a magyar miniszterelnök a szuverenista erők emblematikus alakjává vált, és létrehozta a Patrióták mozgalmat, a globális gazdasági hatások – például az iráni feszültség okozta olajpiaci felfordulás – közvetve gyengítették a kormány pozícióit.
A Fidesz-KDNP most ellenzékbe szorulva kényszerül szembenézni saját hibáival és azzal az önhittséggel, amely a négy kétharmados győzelem után óhatatlanul beleivódott a rendszerbe.
A győztes Tisza Párt számára a legnagyobb kihívás a nemzetpolitika folytonosságának biztosítása lesz. Magyar Péter első nyilatkozatai biztatóak: elvárja Ukrajnától a kárpátaljai magyarok oktatási és nyelvhasználati jogainak visszaadását, és említette a szlovákiai magyarok helyzetét is. Kérdés azonban, hogy a mögötte felsorakozó, korábban nemzetpolitikai szempontból közömbös vagy elutasító körök mekkora befolyást gyakorolnak majd rá. A külhoni magyarok számára létfontosságú, hogy az új kormány ne csökkentse a könnyített honosítással járó jogokat és a támogatási rendszereket.
Erdély tekintetében a kapcsolatok nem indultak zökkenőmentesen, hiszen a kampány során Magyar Péter élesen bírálta az RMDSZ-t. Mára azonban látszik a normalizálódás igénye: a kapcsolatfelvétel megtörtént Kelemen Hunorral, ami elengedhetetlen a pragmatikus együttműködéshez. Az erdélyi magyarok körében a Fidesz népszerűsége nem „propagandának”, hanem a nemzeti önazonosság aktív támogatásának volt köszönhető. Ha az új kormány is értéknek tekinti a határokkal szétszabdalt nemzet egységét, a kezdeti bizalmatlanság idővel eloszlatható.
Kritikus kérdés marad a határon túli intézményrendszer – egyetemek, gazdaságfejlesztési programok, kulturális hálózatok – sorsa. Ezeket bár a Fidesz-kormány építette ki, nem a párté, hanem a közösségé. Mivel a román állam továbbra sem biztosítja a magyar kisebbség számára szükséges forrásokat, a budapesti támogatás elengedhetetlen a megmaradáshoz. Az új vezetésnek el kell döntenie: a meglévő rendszerekkel működik együtt, vagy saját kliensrendszer kiépítésébe kezd, ami egy veszélyes „magyar–magyar hidegháborúhoz” vezethetne.
Végül a magyar–román államközi viszonyban Bukarestben érezhető némi megkönnyebbülés, abban bízva, hogy az új budapesti vezetés kevésbé lesz harcias a kisebbségi jogok és az asszimiláció elleni küzdelem terén. Ez azonban kétélű fegyver: a jó szomszédi viszony és a gazdasági partnerség alapvető érdek, de ez nem mehet a nemzetstratégiai célok feladása árán.
