Miközben a Dallast közvetíti az otthon melegét sugalló Acasă román tévéadó, és a sármos Ewingok mosolyognak ránk, felidézve a mi aranykorszakunkat, a magyar tévéadók sem szűkölködnek nosztalgiázásban. A nemrég még a legfrissebb híreket közvetítő állami egyes televíziócsatorna hol fekete-fehéren, hol megkopott színekkel sugároz. Ötvenéves műsorokat vetítenek, egyesek kissé ifjabbak, mások a két emberöltőnyit is meghaladják. A Rózsa Sándor és átvert pandúrjai, A Tenkes kapitánya, az Egri csillagok, indiános ifjúsági filmek, a sorozatban közvetített gyalogbéka, netán Semmelweis Ignác életútja a régi változatban. Pajtársak, elvtársak, diri bácsik, úttörök, félévszázados cirkuszi közvetítések. Salto mortale, de az akrobata nemrég halt természetes halált végelgyengülésben.
Boldog feltámadást! Már jó ideje a Farkasréti temetőben vagy a Kerepesi útiban nyugvó színészek most egészen fiatalon mosolyognak ránk. Latinovits él, Sinkovits él, Törőcsik Mari él! Persze, azt tudtam, hogy ők halhatatlanok. De a bemondók, a producerek, a gyártásvezetők, a vágók is azok lennének? Sőt, talán mi magunk is? Éljen a Párt, a kommunizmus nosztalgiája! Rákosi elvtárs talán elhalhat, de Kádár elvtárs még javában eszegeti kedvenc ételeit (túrós csusza, káposztás cvekedli, paprikás krumpli). És hol az istenadta nép, akit akkor is meg lehetett etetni, meg most is? Például az örökkévaló egyenlőség boldogító elixírjével.
Még azt mondják egyesek, hogy a tudattalanul a rendszerrel együttműködő polgárt félre lehet vezetni… Dehogy! Megszépülve, megfiatalodva, megokosodva egyenesen vissza a mindenkoron örömteli gyermekkorba! Micsoda időutazás! Főleg, amikor az Magyar Televízió egyes és ötös csatornája szimultán sugároz fekete-fehéren.
Csakhogy könnyen diadalittassá válhat a jótól az egyszerű, netán gügye polgár. Doktor Bubót és Rémusz bácsit szeretném látni a nemzet közszolgálati tévécsatornáján, no meg Lüke Aladárt! Szívesen néznék második világháborús híradókat, fehér lóval vagy anélkül, ha korábbi műsorrács nem lenne a sugárzásra váró készletben. És jó lenne, ha nagyapám, sőt dédnagyapám korából is látnék valamicskét. Sőt, a némafilmek is jól jönnének, főleg a Janovics Jenő által a kincses Kolozsváron készített, egykor eltűnt némafilmeket nézném meg – számomra premierként. A csimborasszó pedig az lenne, ha a filmezés felfedezése előtti időszakból, a Lumiére fivéreket megelőzőből is a múltra éhes retinám elé varázsolnának legalább egy rövid képanyagot.
Igyekszem örülni a feltámadásnak, a megfiatalodásnak, életem visszapergetésének, a szellemi gügyeségben fenntartó nosztalgiázásnak. Ugyanakkor férfiasan be kell vallanom, hogy a rettegés és az elkeserés szele is utolér, amikor arra gondolok, hogy a fentiek után már csak az következhet, hogy teljesen elsötétedjen a képernyő. A nemzet sportadója, a Magyar Televízió négyes csatornája számunkra, erdélyi magyarok számára már amúgy is időnként hosszú percekig a semmit mutatja a szerzői jogok védelmében. Nekünk talán könnyebb elviselni, hogy vakító csendben teljenek hosszú percek. A kisebbség fanyarú sorsát már megízlelők hozzászoktak a sötétséghez, az elcsendesülő tévéadáshoz a nyolcvanas évek „aranykorszakából”. Kissé régecskén volt ugyan, de boldog feltámadást mindannyiunknak! Élőknek és holtaknak egyaránt.
Ábrám Zoltán
