Szürreális élmény a mai magyar politikai életet figyelni. „Abszolút filmszínház” – így jellemzik sokan a Tisza kormányzását. Nekem sokszor inkább valami romlott kabaréként jelennek meg a napi történések. Romlott, mert a kabarénak mégis alaptulajdonsága a humor. Ma viszont nincs humor, önfeledt nevetés. Nevetségesség, az van.
Magyar Péter, aki egy személyben a konferanszié és a főszereplő, kijön a színpadra, és nagyon komoly tekintettel ezredszer is előadja a „hazahoztuk az uniós pénzeket” című műsorszámát, a nézőtér egy része véresre tapsolja a tenyerét, elismerően csettintgetve: ördöngös fickó ez, mindennap hazahozza az uniós forrásokat, aztán nyilván este visszaviszi, hogy másnap is legyen mit hozni… De ez még semmi: a produkció után sorban jönnek a színpadra a miniszterek – némelyik már önmagában egy kabaré –, s előadják szóról szóra a fő porondmester számát. A bátrabbak még egy kis különszámot is rögtönöznek, miszerint bejelentik, hogy majd mikor jelentik be a tanárok, rendőrök stb. béremelésének a bejelentését. S jönnek a többiek, a képviselők, az influenszerek, a kötelező kommentelők, nevetnek, tapsolnak, örömködnek egymáson és önmagukon. Ennyire gyászos, gázos, savanyú és száraz kabarét még a Sas Józsi sem csinált, pedig azon is egyszer majdnem nevettem, de az se az volt.
S vagyunk jó páran a nézőtéren, akik elképedve és néha kissé zavartan nézünk egymásra, s kérdezgetjük, hogy ez mi? Ezek viccelnek? Vagy komolyan gondolják? Mert amit mondanak, amit tesznek, tréfának azért elég erős. Ha már nevetni nem tudunk rajtuk, legalább kinevetni kellene ezeket a bosszúszomjas botcsinálta bohócokat. Csak hát itt a mi életünkből, a mi sorsunkból, gyermekeink és Magyarország jövőjéből csinálnak kegyetlen tréfát.
Vajon van-e jövője, van-e hosszú távú fennmaradása ennek a szárazon ránk erőszakolt álkabarénak? Nem hinném…
Néző László / Magyar Nemzet
