Hinnénk-e, hogy Magyarország hivatalos nyelve a tizenkilencedik század közepéig a latin volt? De bizony! Reformkori nagyjaink két évtizedes küzdelme kellett a pozsonyi diétán ahhoz, hogy 1844. november 13-án végre törvény mondja ki: majd’ ezeréves hazánkban a saját nyelvünk a legelső.
A paragrafus megszületését joggal nevezhetjük a reformkor egyik legnagyobb győzelmének. Hogy mit jelentett a szabaddá lett nyelv, arról mindent elárul Kölcsey Ferenc Intelmeinek vonatkozó sora: „Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! Haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog.”
Hogy gyökeret vert-e bennünk a költő intelme? Hát…
Miközben az Országgyűlés 2011-ben a magyar nyelv napjává nyilvánította november 13-át, látnunk kell, hogy újabban milyen vészesen amerikanizálódik anyanyelvünk. Szegény Kazinczy Ferenc elborzadna a mai szervilis nyelvi internacionalizmus láttán. A terjeszkedő nyelvi idegenség eluralja a városokat. Budapest belvárosában se szeri, se száma az olyan nyilvános helynek, üzletnek, vendéglőnek, ahol egyszerűen nincs magyar felirat, magyar nyelvű étlap, kínálat, a termékekhez használati utasítás. Miközben szerte a Kárpát-medencében magyarjaink hősies küzdelmet vívnak a trianoni utódállamokkal kultúrájuk, nyelvük védelmében, addig a fővárosában sokan önként, szinte már kérkedőn fordítanak hátat a nemzetnek. Hozzájuk nem jutott el Kölcsey sora: „Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol.”
Pilhál György / Magyar Nemzet
