Nemrég a Magyar Nemzet, valamint számos magyarországi lap és az erdélyi sajtóorgánumok többsége arról tudósított, miszerint „Erdély nem kér a nemzetére rátámadó baloldalból”, azaz „nem kérünk sem Márki-Zay Péter hazugságaiból, sem a határon túli magyaroknak szánt hamis hízelgéséből, sem pedig azokból, akik valójában mögötte állnak”, mivel „a balkáni típusú politikai simulékonyság a magyar–magyar kapcsolatokban megengedhetetlen”. (Az idézetek az Erdélyi Magyar Néppárt március 24-i közleményéből származnak – szerk. megj.)
Miközben azonban „Erdélyben nem szívesen látott”, a magyarországi választási kampány teljében „székelyföldi fiatalokkal és az RMDSZ volt elnökével is találkozott Márki-Zay Péter Erdélyben”. A közösségi médiában nemcsak a „gyorsvizitről” szóló beszámoló jelent meg, hanem a tárgyalóasztalról készített fényképfelvétel is, amelyen Márki-Zay Péter és elvtársai szemben ülnek Markó Bélával és tárgyalóküldöttségének tagjaival, a magyar miniszterelnök-jelölt feje felett éppen Kós Károly plakettjével. Nos, számomra és még számos, bizonyára többségben levő erdélyi sorstársamnak ez az „összkép” immár teljességgel hiteltelen. Elég ehhez a kósi kiáltvány utolsó sorait idéznem: „Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudozni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk; a mi árulónk. Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán…”
Az eseményről részletesen és tárgyilagosan beszámolók feltétlenül megemlítik a nevüket vállaló erdélyi magyar nemzetféltő politikusok elutasító álláspontját, valamint a balliberális értelmiségiek petícióját az erdélyi magyarság sokszínűségéről. Kitérnek arra, hogy „az erdélyi magyarok nem engednek 2004-ből”, számos MSZP-s politikushoz már korábban is barátságtalanul viszonyultak, és Márki-Zay Péter nagymértékben kiérdemelte antipátiájukat. (Azon túl, hogy az MSZP és az MZP rövidítések nagyon közelállók, már-már azonosak.) Beszámolnak arról, hogy a találkozón Markó Béla korábbi RMDSZ-elnök hangsúlyozta annak fontosságát, hogy az erdélyi magyaroknak egész Magyarország támogatására szükségük van, hogy a – mégiscsak méltánylandó – anyaországi pénzügyi támogatási rendszernek a működésébe be kell vonni a határon túli magyar közösségeket, amelyek nem érdekeltek egy nemzetállami elszigetelődésben Brüsszelben. (A markói vélemények hiteltelenségével kapcsolatosan halkan megjegyzem: az RMDSZ–Fidesz kapcsolatok azután normalizálódtak, hogy új elnök került az érdekképviselet élére, valamint azt is, hogy az RMDSZ-nek ítélt román állami támogatások még az abszolút kisebbségben levő tényfeltáró romániai magyar sajtó nyilvánossága előtt sem bizonyultak átlátszóknak a támogatásban részesülő erdélyi magyar közösség számára.)
Markó Béla fenti szereplése számomra a politikai hattyúdal kategóriába tartozik. Az érintettől, bárkitől elnézést kérek, amennyiben azzal vádolna meg, amit a magyar nyelv értelmező szótára második, átvitt értelmű magyarázatként ad meg a hattyúdal kifejezésre. Költőként nagyra értékelem Markó Béla életművét, írt jó verseket, és ott a helye az erdélyi, az egyetemes magyar költészetben, amit nyilvánvalóan nem a mostani politikusok, hanem a későbbi irodalomtörténészek fognak megítélni majdan. Az első számú értelmezésre térnék ki, azaz a hattyúdal az „ókori hiedelem szerint” a hattyúnak halála közeledtét jelző, különösen szép, panaszos éneke. Ebből a megközelítésből remélhetően jól megérthető az általam politikai hattyúdalnak nevezett minősítés. Hiszen a sokkal tágabb mozgásterű politikusra is érvényes az, ami az elsősorban teljesítményben megítélhető sportolóra: amennyiben nem vonul vissza időben, akkor korábbi sikerek helyett kudarcok, térvesztés jut neki. Még akkor is, ha a sportban objektív és mérhető adatokban kifejezhető az eredményesség, a politikában viszont nem létezik sem tárgyilagosság, sem manipulálhatatlan valóság.
Markó Béla közösségünk politikai életében meghatározó szerepet vállalt, tizennyolc éven át az erdélyi magyarság első számú politikusa volt. „Visszavonulását” követően megjelent vallomásai (kiemelten a balliberális Népszabadságban, Élet és Irodalomban, újabban Népszavában), politikai és társadalmi filozófiája megfontolás tárgyai lehettek, miközben egyéb olvasmányok és saját tapasztalatok által a megértést és a véleményformálást segíthették. Ő maga vallotta néhány éve megjelent beszélgetőkönyvében: „Mégiscsak a fékek körül van a baj. Nálunk Romániában a kézifék is be van húzva, fékezünk is az egyik lábunkkal, és nyomjuk a másik lábunkkal a gázt tövig, de csak a motor bőg veszettül, a kocsi nem mozdul, nálatok meg a rendszer fék nélkül rohan neki a falnak.” (Lengyel László–Markó Béla: Engedd hazámat értenem, Helikon Kiadó, 2017). Igenis, Markó Béláról, akárcsak az általa nem teljesen szimpatizált és autoriter populistának tartott Orbán Viktorról, még az ellenségeiknek is el kell ismerniük, hogy kitűnő beszédek, továbbgondolásra alkalmas vitairatok tehetséges és képzett szerzői. Persze, „madarat tolláról, embert barátjáról” – tartja a közmondás. Vagy: „Más szemében a szálkát is meglátja, a magáéban a gerendát sem veszi észre.” Ezért van az, hogy az utókor mondja ki a végső szót.
Mára a nyugdíjas korú, hetven esztendejét betöltő Markó Béla politikai közszereplése ellentmondásossá és hiteltelenné vált, „panaszos éneke” egyre több egykori választója számára is egyre szánalmasabb, kudarcosabb. Azt a népszerűtlen miniszterelnök-jelöltet fogadta Marosvásárhelyen, aki korántsem a sokszínűség képviseletével, annál inkább saját „aranyköpéseivel” és az őt támogató fél tucatnyi párt sértő állásfoglalásaival vívta ki az erdélyi magyarok ellenszenvét. Ezért esetleges megválasztása már-már nemzeti tragédia lenne. Miközben még a megfakuló tények is tények maradnak, és az erdélyi magyarság nemcsak a mikulási 2004-es népszavazást nem feledheti, hanem azt sem, hogy a két évtizeddel korábbi, 2002-es magyarországi választási kampány során Kovács László „lebozgorozta a romániai magyarokat”, amikor húszmillió román magyarországi áttelepedésével riogatott, és bocsánatot sem kért érte. Ugyanis Románia összlakosságából levonva a magyarság létszámát már akkor sem élt húszmillió nem magyar lakos az egész országban, tehát a „húszmillió román” közé sorolódtak az összes nemzetiségek, sőt az erdélyi magyarok egy része is. Számomra ez mélységesen sértő és megalázó, bár meglehet, én nem tartoztam a húszmillió közé, hiszen jócskán akadtak olyanok, akik felsorakoztak a választásokból győztesként kikerülő Magyar Szocialista Párt külügyminisztere mögé. Egy évvel később, 2003. március 15-én ugyanis a legtöbb erdélyi magyarnak otthont nyújtó, akkoriban az RMDSZ abszolút politikai központjának számító Marosvásárhely díszmeghívottja volt a „bozgorozó” külügyminiszter Markó Béla elnök meghívására. Akkoriban százötven lejembe került az a transzparens, amelyet egykori presbitertársam emelt a feje fölé az alábbi szöveggel: „Kovács László, húszmillió román üdvözöl!”
Szóval, Kovács László szívesen látott vendég volt a marosvásárhelyi elnöki hivatalban a 2003. márciusi nemzeti ünnepen, akárcsak Márki-Zay Péter idén március 23-án. MSZP, MZP. A sokszínűség jegyében, esetleg a párton belüli szerepmegosztás gyakorlatát alkalmazva, netán szereplési vágyból? Számomra a legnagyobb kérdés azonban más. Politikai tisztségeiből való visszavonulása óta a mindmáig politikai szerepeket is játszó, „igazmondó” volt RMDSZ-elnök a magyar nemzet ünnepén miért tartozik a krónikus hiányzók közé a marosvásárhelyi megemlékezésen? Én mindig ott vagyok, de őt hosszú évek óta nem láttam. Talán lakóhelyén, Marosszentkirályon koszorúz, ahol tudomásom szerint még nincs 1848-as emlékjel? Vagy máshol ünnepel, csak a romániai magyar sajtó pártatlansága miatt nem adnak hírt a jelenlétéről? Vagy a budapesti békemenetben vegyül el egykori választói körében? Esetleg a 2023-as nemzeti ünnepre vár, ahol a leendő MSZP-s vagy DK-s magyar külügyminiszter olvasná fel MZP miniszterelnök üdvözletét?
„S a nép, az istenadta nép / Oly boldog rajta, Sire! / Kunyhói mind hallgatva, mint / Megannyi puszta sir” – írta a költészetben Markónál nagyobbat alkotó, ám jelentéktelenebb politikai pályát befutó Arany János A walesi bárdok című költeményében. Egy nép sorsa nemcsak az elnyomókon, hanem saját vezetőin is múlik. Békeidőben és háborúban egyaránt. Még ebben az értékvesztett világban is a polgárok jelentős része többre értékeli az emberséges, karakán, példamutató, alázatos, hiteles képviselőit. Bár mára lassacskán megszokottá vált a cigarettázásról a páciensét leszoktatni szándékozó dohányos orvos, a gyermekei elvándorlása ellenére otthonmaradásról papoló értelmiségi, vagy a választóit különböző kampányfogásokkal megközelítő politikus látványa. Mégis, az igazi példaképek, a hiteles vezetők a nagy nemzet kiemelkedő képviselői.
Írásommal csupán megerősítettem azt az ismert tényt, miszerint az erdélyi magyarság számára éppen olyan hiteltelen Márki-Zay Péter a mostani magyarországi választási kampányban, mint amilyen megalázó volt Kovács László két évtizeddel ezelőtt. Két különbséggel: egyrészt húsz éve még a határon túli magyarok nem rendelkeztek választójoggal, másrészt azóta a romániai magyarokat – bár tudattalanul – vérig sértő expolitikus nyugdíjba vonult, és már nem hallatja a szavát. Nem véletlen, teljesen szükségszerű hát, hogy a voksok borítékoltak. Az a néhány képviselői hely leginkább jelképes, de annál fontosabb a nemzetegyesítés szempontjából.
Miközben ki-ki saját lelkiismerete szerint eldönti, rég eldöntötte már, hogy kire pecsétel, soraimmal legfeljebb a választáson való részvételre buzdíthatok. Elsősorban azonban arra kerestem a választ, hogy miért tartom politikai hattyúdalnak Markó Béla kampányolását, akinek szép emlékeket és boldog nyugdíjas éveket kívánok a továbbiakra! És minél több jó verset! Egyik kedvencem kezdő sorait idézem: „Lapozza Isten fent a mennyben / utolsó ítélet előtt, / akár egy irdatlan nagy könyvet, / a házsongárdi temetőt” (Markó Béla: Kő és könyv).
Dr. Ábrám Zoltán
