Hosszasan tudnám sorolni Klaus Werner Iohannisnak, Románia erkölcsileg is megbukott ex-államelnökének csupán azokat a kijelentéseit, megnyilvánulásait is, amelyekkel magyarságomban bántott meg. Azonban itt és most ezek közül csak a következő kettőre emlékeztetek.
Már 2008-ban, amikor még „csak” Nagyszeben polgármestere és a Romániai Németek Demokratikus Fórumának az országos elnöke volt, sietett kijelenteni: „Az erdélyi szászoknak eszük ágában sincs autonómiát kérni.”
Egy 2020 április végén tartott sajtótájékoztató alkalmával pedig Románia elnökeként egyebek között így jópofizott. „Jó napot kívánok, PSD! Kedves románok, hihetetlen, ami Románia Parlamentjében történik! A PSD segítséget nyújtott az RMDSZ-nek, egy olyan törvénynek a Képviselőházon való átviteléhez, amely autonómiát ad a Székelyföldnek. Hihetetlen hova jutott ez a PSD! (…) A Parlament titkos irodáiban Erdély magyaroknak adásáért harcol! Jó napot, Ciolacu! Vajon Orbán Viktor budapesti vezér mit ígért cserébe ezért az egyezségért? (…) Ilyesmi lehetetlen, és amíg én elnök vagyok, ilyen törvény nem fog létezni.”
Erdélyben csak a románok mondhatják el magukról, hogy nem rendelkeznek az autonómia hagyományával. Mégpedig azért, mert sok évszázad alatt kisebb, nagyobb csoportokban települtek-szivárogtak be erre a területre, ami nem kedvezett annak, hogy esetükben is etnikai, nemzeti alapú territoriális szerveződés alakuljon ki. A szászokról, a székelyekről és a magyarokról azonban nem mondható el ugyanez.
A szászok már 1224-ben kaptak autonómiastatútumot (Andreanum), de Erdély vármegyéi 1437 és 1848 között is rendelkeztek önkormányzattal.
És vajon azután mi volt a helyzet? Íme, mit írt erről Szeben megye korabeli szolgabírója, vagyis a tények pontos ismerője. Dr. Kedves Andrásnak, az Ausztriában 1954 és 1966 között negyedévenként megjelent Lármafa című lap 1966. évi 4. számában nyomdafestéket látott cikkéből idézek. „Majd minden erdélyi szász történész, újságíró vagy író első vádként azt hozza fel, hogy a magyarok az 1867-es kiegyezéssel »szétrombolták a Szászföldet«. (…) Nézzük most, hogyan festett a szászok helyzete a »Szászföld szétrombolása« után, a századforduló és 1918 között. Harminc évig éltem a „»szász földön«, és így tanúja lehettem. (…) A szászlakta vármegyékben, ott, ahol számszerűleg túlsúlyban voltak, valamint a szász városokban és községekben szász volt a közigazgatás, szászok voltak a megyei, városi és községi hivatalnokok és német volt a hivatalosan is használt nyelv. A hivatalnoki kar nemzeti hovatartozása megfelelt a lakosság többségének és ezeket 1918-ig szabadon választották. Így példának okáért Szeben megyében az első világháború előtti években és a háború alatt is csupán két fogalmazási tisztviselő volt magyar nemzetiségű, ti. a vármegyei főjegyző és egy szolgabíró (utóbbi én voltam), a többi nagyobbára szász és kevesebb román. A kezelő személyzet között volt néhány magyar tisztviselő, hiszen kellett ilyen is, mert az állami hatóságok felé mégiscsak a magyar volt a hivatalos nyelv és kellett valakinek magyarul is tudnia. (…) A főispán, aki szintén szász volt és később az 1910-es idők utáni alispán is már jól beszéltek magyarul és a fiatalabb tisztviselők, akik már magyar egyetemet végeztek, szintén. De példának okáért amikor én közigazgatási gyakornok lettem, az akkori alispán, vármegyei tiszti ügyész, főjegyző stb. nem tudtak magyarul. A vármgyeri tiszti főügyész helyett a bíróságok előtt mindig jelöltje tárgyalt. Annak a pár vármegyei „»díszmagyarnak« persze kellett németül és románul is tudnia, mert hogyan tudott volna különben a lakossággal és feletteseivel érintkezni? De ez rendjén is volt, ezt senki nem nehezményezte, nem úgy, mint a szászok, akik nemes felháborodással panaszolták, hogy »magyarisch« is meg kellene tanulniuk. (…) A városoknál és községeknél még »erősebb« volt »a magyar elnyomás«. Nagyszeben város közigazgatásában egyetlen magyar tisztviselő sem volt. A városi tisztviselők még akkor sem beszéltek magyarul, ha tudtak, még a városi rendőrtisztek és legénység sem. Egyedül a polgármester beszélt jól-rosszul magyarul, ha már nem tudott ez elől kitérni. Az csak természetes volt, hogy az utcanevek és egyéb nyilvános felírások csak németül voltak feltüntetve. (…) Albert Hermann erdélyi szász író Az erdélyi szászok iskolaszervezete a két világháború között c. tanulmányának bevezető mondata: »Amíg Erdély Magyarországhoz tartozott, a szászok iskolaszervezete széleskörű autonómiának örvendett.« (…) A szász metropolis Nagyszeben volt. A városban a lakosságnak csak kb. 10%-a volt magyar, a többi szász és román. Utóbbiak száma rohamosan nőtt az eredetileg tisztán szász lakosság terhére. (…) Ha az ember Szászsebes vagy Kiskapus felől közeledett Szebenhez, mert csak ezzel a két vicinális vonallal volt Szeben a külvilággal összekötve, már jó másfél órával az érkezés előtt megszűntnek látszott Magyarország. A vonaton és az állomásokon is szász vagy legfeljebb román szó volt hallható. Egyedül a vasúti személyzet beszélt magyarul is, no meg a kakastollasok, ha nagyritkán feltűntek. De minek is beszéltek volna a szászok magyarul? Megvoltak saját iskoláik, bankjaik, gazdasági szövetkezeteik, kereskedelmi kamaráik, városi, megyei, közigazgatósági hatóságaik stb., ahol csak németül beszélhettek, és ha a katonasághoz kerültek, eltekintve a honvédségtől, ott is csak német volt minden. Országgyűlési képviselőik is csak igen keveset tudtak magyarul, de erre nem is volt szükségük, mert rendesen a kormánypárttal szavaztak, azt remélve, hogy ügyeiket így könnyebben egyenesbe tudják hozni.”
Eddig tartott a hajdani Szeben megyei szolgabíró visszaemlékezése. És ilyen előzmények után beszélt Klaus Iohannis az autonómiáról úgy, mint valami főbenjáró bűnről, az autonómia megvalósítására törekvőkről pedig mint a legfőbb rossz megtestesítőiről, holmi pokolfajzatokról
Boros Ernő
