A Magyar Királyság messze nem tekinthető a népek börtönének, és örvendetes lenne, ha ma a határon túli magyaroknak annyi joguk lenne a gyakorlatban, mint a dualista Magyarországon a nemzetiségeknek volt – vallja dr. Köő Artúr fiatal történész, aki nagysikerű kötete, a Patrióták kiadásában megjelent Nagy-Románia a tantermekben megjelenése alkalmából adott interjút.
– Kalotaszeg szülöttjeként vágtál bele ebbe a munkába, ami – ahogy a könyved személyes hangvételű bevezetőjében el is árulod – egyfajta indíttatásként hatott rád. Mikor döntötted el, hogy ennek a témának leszel a kutatója?
– Amikor iskolába jártam, egyszerűen nem értettem: hogyan lehetek én másodrendű állampolgár, miért kell nekem egy idegen nemzet nyelvét tudnom, miért lakom egy Románia nevű országban, miközben emberemlékezet óta őseim ezen a földön születtek, egy tömbben élő magyarság tagja vagyok. Sokszor neveztek „bozgornak”, ami románul annyit tesz, hogy hazátlan. Így kezdtem el érdeklődni Trianonról és az ahhoz vezető útról. Főiskolás voltam, amikor megértettem azt, hogy az országunk szétdarabolásában nagy szerepe volt a nemzetiségi oktatáspolitikának. Így vált „enyémmé” e téma, s minél jobban kutattam, annál inkább lett világos az, hogy egy csomó hamis sztereotípia vált a történetírás részévé, amelynek tisztázására kísérleteket tettem.
– Az Apponyi Albert nevével fémjelzett népoktatási törvénycsomag a XX. századi történetírás egyoldalúsága okán mondhatni „sátánizálódott”, az utódállamok általa próbálták igazolni mohó területrablásukat, a marxista befolyás alá került magyar tudományosság pedig bűnbaknak tette meg. Kutatásaid alapján hogy látod, jár-e az igazságtétel a Lex Apponyinak?
– A Lex Apponyi méltatlan módon csak a magyarnak mint hivatalos államnyelvnek – kimeneteli követelményt meghatározva – a kötelező oktatásáról vált híressé. Nem beszélünk arról, mennyire szükségét érezte a kor pedagógusa a fizetésrendezésnek és arról sem, hogy Apponyi tette ingyenessé az elemi oktatást mindenki számára. Arról sem teszünk említést, milyen fejlődést eredményeztek reformjai, ami az iskolák „élhetőségét” – higiéniai viszonyok, belső és külső állapotai az iskola épületének stb. – illeti. A lejáratásról leginkább a Trianon utáni időszak tehet, amikor az utódállamok, például a Román Királyság – nevezetesen Anghelescu kultuszminiszter – az 1907-es törvény szövegének meghamisításával igyekeztek a törvényt más színben feltüntetni, majd a magyar marxista történészek, amikor Dolmányos István a nemzetiségeket asszimilálni akaró mintaállamként írt a Magyar Királyságról. Jómagam nem védőügyvédként akarom a törvénycsomagot „tisztára mosni”. Semmi szükség erre. Azt is leírom, hogy akárcsak a többi ország ebben a korszakban, Magyarország is szeretett volna asszimilációs sikereket elérni, de messze nem tekinthető a „népek börtönének”, ahogy azt az utókor megállapítani akarta róla.
– Ha ma bevezetnék a szomszédos országokban a Lex Apponyit, mit tapasztalnának az ott élő magyarok?
– Nagyon boldog lennék – s gondolom sok más honfitársam is –, ha ma a határon túli magyaroknak annyi joguk lenne s azok gyakorlatba is ültetődnének, mint a dualista Magyarországon a nemzetiségeknek volt.
– A kötet 51 eddig feltáratlan forrást ismertet, sikerült olyan dokumentumokra is rábukkanni, amelyek más megvilágításba helyezik a Trianon előestéjén történteket?
– Azt gondolom, a források nagy része más képet ad a dualizmus nemzetiségi oktatáspolitikájáról, így közvetetten formálhatja a Trianonról kialakult képet is. A törvénycsomag elleni tüntetések megszervezése, a románok aktivizálása – meglátásom szerint – a próbáját jelentette az 1918. december 1-én megrendezett gyulafehérvári eseménynek.
– Könyved egyik legnagyobb nóvuma, hogy rámutat: nem igaz, hogy a dualizmuskori magyar politikai elit meg sem próbált megegyezni az erdélyi románsággal, és csak erőből politizált. Mégsem jutott megegyezésre Tisza István a román képviselőkkel…
– Így igaz. Bár az elmúlt évtizedben más munka is próbált ezekre a kísérletekre fókuszálni, én az oktatatást érintő egyeztetéseket vettem górcső alá. Megdöbbentő részletek derültek ki. Arról is, miként kértek egyre többet és többet a románok, másrészt tökéletesen kiviláglik: ekkor már nem belügy volt a román kérdés, hanem Bukarestből jöttek az utasítások arra vonatkozóan, hogy a magyar parlament román képviselői mit tegyenek.
– Felmerül a kérdés: összességében kijelenthető-e, hogy a népoktatási törvénycsomag nem fekete folt Apponyi Albert életrajzában, és bátran nevezhetjük a grófot államférfinak, akivel méltatlanul bánt az utókor?
– Apponyi személyét én sokkal árnyaltabbnak látom annál is, melyet az utódállamok történetírása és a magyar történetírás is fest róla. Nem tartom fekete foltnak a politikai pályafutásában a 20. század eleji kultuszminiszterségét, de nem is vagyok az Apponyi-kultusz pártján sem. Dolgozom egy olyan kismonográfián, amely az igaz, akár hibáival együtt is megjelenő Apponyit hozza majd az olvasó elé, hogy egy valódibb képet kapjunk róla. Hisz ő is ugyanolyan ember volt, mint mindenki más, hibái is voltak és erősségei is. No meg nem hétköznapi módon, zseniálisan helyezkedő politikus volt.
– Bár a kötet még csak néhány hete jelent meg, mégis több könyvbemutatón vagy már túl, és az eddigi tapasztalatok alapján kiemelkedően sikeres a könyv fogadtatása. Tervezed-e folytatni a Lex Apponyival kapcsolatos kutatásaidat, vagy inkább új terület felé fordulsz a jövőben?
– Valóban meglepően nagy az érdeklődés a könyv és a téma iránt. Mint mondtam, dolgozom a folytatáson. Ellentétben azzal, hogy a most megjelent könyv inkább a történelemben járatosabb olvasóknak szól, a következő, készülőben lévő kismonográfia a hétköznapibb érdeklődőknek szól majd.
*
A Lakiteleki Népfőiskola Alapítvány támogatásával megjelent kötetet a Patrióták oldalán (https://patriotak.hu/) lehet megrendelni.
