A Felvidéken, Hont vármegyében vezető tisztséget betöltő, nemesi Stummer család gyermekeként született Disznóson 1823. október 18-án. Egyes lexikonok máig tévesen Ipolykeszit tüntetik fel születése helyeként, illetve 20-át vagy 22-ét annak dátumaként.
A papi pályára felkészítő tanulmányai során a számára meghatározó tanárok – a teológia és az irodalom mellett – a magyar nyelv és a történelem felé terelték érdeklődését. Későbbi műgyűjtői szenvedélye már diákévei alatt megnyilvánult, hiszen könyvtárának tekintélyesebb darabjait ekkor sikerült megszereznie. A nevelői és kápláni megbízatások után Zohor (Pozsony vármegye) plébánosa lett, ahol már minden szabadidejét főleg a gyűjtőmunkának szentelte, melynek eredményeként 1854-ben közreadta – a korabeli kritikát is túlélő – nagy hatású munkáját, a Magyar mythologiát.
Ipolyi Arnoldot 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, s már számos más külföldi tudományos testület tagja volt, amikor 1867-ben belépett a Kisfaludy Társaságba, illetve a Magyar Történelmi Társulat alapító tagja lett. Kubinyi Ferenc és Henszlmann Imre társaságában konstantinápolyi tanulmányúton vett részt 1862-ben, amelynek alkalmával beazonosítottak néhány Corvinát az akkori szultáni könyvtár rendelkezésükre bocsátott állományából. A nagy munkabírású tudós egyházi pályáján is kitartóan haladt előre: 1863-tól egri kanonokként működött, 1869-től a pesti központi papnevelő kormányzója volt. 1871-től Besztercebánya, majd 1886 elejétől Nagyvárad püspökévé nevezték ki, bár ebben a tisztségben csak rövid ideig szolgálhatott. Ipolyi egyházi elfoglaltságait úgy rendezte, hogy aktív szerepet tudott vállalni kulturális, tudományos, művészettörténeti szervezetekben. Tevékenysége elismeréseként többek között a Vaskorona Rend lovagkeresztjét is megkapta 1880-ban.
Ipolyi Arnold ahhoz a reformkorból induló nemzedékhez tartozott, akik a polgári társadalomban kívánatosnak gondolt, a köznép, a nemzet kultúráját és tudományos igénnyel megírt történelmét, egy szélesebb bázison nyugvó történetírást akartak kialakítani. A pozitivista szemléletű elhatározás úttörő voltát nehezítette a módszer kiforratlansága, a felderítendő területek járatlansága. Alapvető kérdések vártak tisztázásra: mi a magyar történelem, mi a történetírás. Ezek megválaszolásához számba vették a fellelhető forrásokat, illetve kútfőnek tekintettek mindent, ami a múlt nyomát magán hordozta: az épületmaradványoktól kezdve a tárgyi emlékeken és a szóbeli hagyományokon át az írott dokumentumokig. A heroikus vállalkozás egyik jeles képviselője volt a tudós egyházfi, akinek megállapításai máig helytállóak, illetve felvetései, javaslatai napjainkban is korszerűek. Az általa jegyzett áttekintő nagy összegzések leírásai olyan adatgazdagok, hogy maguk is a források tárházává váltak. Műveire elsősorban a néprajztudomány és a művészettörténet támaszkodik, de történelemtudománynak is tartogat értékes adalékokat.
Ipolyi Arnold a dualizmus korának meghatározó személyiségévé vált, amelyhez jelentős mértékben hozzájárultak a Magyar Történelmi Társulat éves tanácskozásai. A rendezvények országos eseménynek számítottak, s a megnyitóbeszédeket a napilapok szinte teljes egészében közreadták. A tudós püspök az általa választott tárgyat a lehető legárnyaltabban mutatta be, így alkalom nyílt arra, hogy a tágabb összefüggések nyomán teljes kultúr- és társadalompolitikai programot fogalmazzon meg. 1876-ban is ő nyitotta meg a társulati találkozót, A magyar nemzetegység és államnyelv történeti alakulása címmel tartott beszédét különösen nagy sajtófigyelem övezte, amelyben a nemzetpolitikai egység és a nemzeti összetartozás mellett érvelt. Az elhangzottakat egyaránt leadták a kormánypárti, a mérsékelten kormánypárti (vagy ellenzéki) és az ellenzéki újságok. Utóbbiak közül az egyik, az Egyetértés augusztus 29-i számában megjegyezte, hogy „vajha minden pap ily nemzeties irányu, tetőtül talpig magyar szellemen müködnék s terjesztené a tudomány áldásait.” A beszédet a Századok az az évi 7. számának mellékletében is megőrizte. Ipolyi Arnoldnak a hazafiságot, a nemzetet és a művelődést előtérbe helyező nézetei sokáig mérvadók voltak a korabeli közgondolkodásban. S mivel a Magyar Történelmi Társulat rendszerint augusztus 20-a körül bonyolította le az éves gyűlését, ezért a nyitógondolatok a Szent István-napi ünnepségek után – a megemlékezések eszmeiségének időszerű, gyakorlati értelmezéseként – nyomatékosabb iránymutatást jelentettek a közvéleménynek.
A köztiszteletnek örvendő püspök 1886. december 2-i halála váratlanul érte a kortársakat. Temetésére egy héttel később került sor Nagyváradon, a székesegyházban, nagy és tekintélyes részvét mellett, a korabeli sajtó szerint tízezer ember volt jelen. Hamvai a katedrális altemplomában nyugszanak, emlékszobra a székesegyház díszes kincse. Művei megkerülhetetlenekké váltak, s a tartalmas életműbe beletartoztak azok a műgyűjtemények is, amelyek ma a Szépművészeti Múzeumban, a Nemzeti Múzeumban és az esztergomi Keresztény Múzeumban találhatók. Emlékezetének adóznak a róla elnevezett tudományos és művészeti díjak.
(Forrás: Magyarságkutató Intézet)
