Február 14-én volt 655 éve annak, hogy világra jött Prágában (más források szerint Nürnbergben) LUXEMBURGI ZSIGMOND, aki 1387–1437 között ült Magyar- és Horvátország trónján, de emellett német és cseh király, német-római császár is volt. A késő középkori Európa egyik legjelentősebb uralkodója, történelmi személyisége volt. Bár a morvaországi Znaimban (ma Znojmo) halt meg 1437-ben, kívánsága szerint Váradon temették el, nagy elődje Szent László, valamint első felesége, Anjou Mária mellé, aki Nagy Lajos király fiúsított utódaként kétszer is ült a magyar trónon. A nagyváradi erődítmény felújítása-rekonstrukciója során a várudvarban emlékjeleket alakítottak ki a királysírok, azaz az elpusztult középkori székesegyház feltételezett helyén, de egyelőre csak a két nevesebb koronás főnek, Szent Lászlónak és Luxemburgi Zsigmondnak, I. Mária emlékét mellőzve egyelőre. (Minden más híreszteléssel szemben csupán ez a három magyar uralkodó talált végső nyughelyre a váradi várban.) Jezsó Ákos Örök rejtély, hogy Zsigmond király volt-e Hunyadi János apja című írását a Híradó.hu közölte az uralkodó születésének évfordulóján, alább olvasható.
*
Amikor Budáról irányították Európát – ez Zsigmond király kora, akit magyar királyként maga a pápa koronázott a Nagy Károlyig visszanyúló Szent Német-római Birodalom császárává. A magyar történelem egyik legjelentősebb királya 1368. február 14-én, pont azon a napon született, amikor a katolikus egyház a szerelmesek védőszentjét, Szent Bálintot, valamint Európa két társvédőszentjét, az amúgy testvérpár Szent Cirillt és Szent Metódot ünnepeli.
Szkülla és Kharübdisz között hajózva élte életét Zsigmond király, hiszen uralkodásának 1387 és 1437 közötti fél évszázadában sikerek és hatalmas kudarcok egyaránt érték. Az azonban tagadhatatlan, hogy a Nagy Lajos királyunk örökébe lépő Zsigmond kezei között jó helyen volt Szent István országa, hiszen hazánkat akkortájt egyértelműen a kontinens legnagyobb hatalmai közt emlegették.
Utódai közül ezt már csak Mátyás király mondhatta el magáról, akiről amúgy a korabeli pletykák azt híresztelték, hogy édesapja, Hunyadi János, a nagy törökverő hős, valójában Zsigmond törvénytelen fia. A történetet Heltai Gáspár 1575-ből származó, Magyar krónika című művéből ismerjük, mely szerint Zsigmond király saját természetes fiaként beszélt Hunyadi Jánosról. Hogy ebben mi az igazság, azt már sohasem tudjuk meg, mindenesetre tény, hogy Hunyadi édesanyját, karánsebesi Morzsinai Erzsébetet a kortársak a király ágyasának tartották, majd nagyhirtelen feleségül ment a birodalom peremén lakó Serbe fia Vajkhoz, akit ráadásul Zsigmond 1409-ben még Hunyad birtokával is kistafírozott. És az is érdekes, hogy a törökverő Hunyadi Jánosnak volt egy testvére, akit szintén úgy hívtak, hogy Hunyadi János. Ilyen névadást pedig a korban csak akkor alkalmaztak, ha más apától származtak a gyermekek.
Heltai krónikája szerint a király egy hollót ábrázoló gyűrűt ajándékozott Morzsinai Erzsébetnek, hogy ezzel bizonyíthassa leendő gyermeke származását. Az asztalra rakott gyűrűt azonban egy madár, mégpedig mit ad Isten, épp egy holló felkapott és kirepült vele a nyitott ablakon. Nem jutott azonban messzire a tolvaj jószág, mert a lány bátyja a nyilával lelőtte. Itt jelenik meg a családnál először a hollómotívum. Az viszont tény, hogy Zsigmond szemmel tartotta az ifjú életét, és idővel udvarába szólította. Abban az időben páratlan dolognak számított, hogy az uralkodó ilyen kegyet gyakoroljon egy peremvidéki kisnemessel, aki amúgy a feljegyzések szerint vitéz harcosa volt.
Zsigmond király kapcsán azonban azt is ki kell hangsúlyozni, hogy egészen 1921-ig, vagyis IV. Károly trónfosztásáig, majdnem az összes magyar király az ő egyenesági leszármazottja, mégpedig a második feleségétől, Cillei Borbálától született Erzsébet hercegnő, majd magyar királyné révén. Ezt a történelmi kontinuitást leánya, Luxemburgi Erzsébet magyar királyné, unokája, Habsburg Erzsébet lengyel királyné, valamint két további egyenesági leszármazottja, Jagelló Anna magyar királyné és Mária Terézia magyar királynő, illetve az ő gyermekeik adják.
De nemcsak ez fűződik a nevéhez, hiszen ő szervezte meg az utolsó összeurópai keresztes hadjáratot is, 1396-ban. Nem rajta múlt, hogy a törökök kihasználták a francia lovagok fegyelmezetlenségét és I. Bajazid szultán hadai végül Nikápolynál elsöpörték a kereszteseket. Zsigmond ezt követően rájött, hogy a török olyan katonai potenciállal rendelkezik, amely miatt nem lehet kiverni Európából. A támadásból hathatós védekezésbe ment át, és nekifogott az emberiség történelmében páratlannak mondható erősségláncolat, a déli végvárvonal kiépítéséhez. A kínai nagy falat leszámítva nincs még egy olyan építmény a glóbuszon, amely több mint 1500 kilométer hosszan, vagyis az Adriai-tengertől az erdélyi hegyekig egybefüggő, stabil erődítményrendszer lenne. A végvárvonal erősítését utódai is folytatták, hogy aztán kiteljesedése csúcsán már kettős rendszerré szilárduljon.
Zsigmond közreműködött a nagy nyugati egyházszakadás felszámolásában, a konstanzi zsinaton pedig átvágta a gordiuszi csomót. A zsinat legfőbb feladata ugyanis az 1378 óta tartó, egyházszakadással fenyegető helyzet felszámolása volt, hiszen egyszerre három pápa ült Szent Péter trónján. Mivel egyikük sem hajlott a kompromisszumra, Zsigmond egy negyediknek adta a pápai tiarát.
Hosszú és véres háborúk során – amelyben már Hunyadi János is részt vett – leverte a huszitákat, s ezzel egy komoly egyházszakadástól mentette meg a katolicizmust. Dalmáciát ugyanakkor nem tudta megvédeni a töröktől, s az uralkodása alatt elveszett a Szent Korona számára.
Tinódi Lantos Sebestyén a História Zsigmond császárnak fogságáról és szabadulásáról, Magyarországban törtínt dolgáról című művében így emlékezett meg róla: „Reágondolván ezt fogadjátok, / ti nyertesek lesztek, / Zsigmond királynak szeretetiben, méltóságában lesztök, / Atyátok halála feledve nem lészen, nagy jutalmat vesztök!”
(Címkép: Albrecht Dürer festménye Zsigmond királyról)
