Egyre lendületesebben akcióznak a libernyákok az elszakított területeken is, Erdélyben például főként a kolozsvári fészekből rajzanak ki a nemzeti együttműködési rendszert bomlasztó nézeteik, tanaik, elárasztva az internetes szellemi teret. Borbély Zsolt Attilának, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács egyik alelnökének alábbi, Tisza-csatlós RMDSZ-t álmodnak összegző írása nyújt látleletet a jelenségről.
A felvilágosodásnak nevezett elhomályosulás óta alapigazság, hogy a magukat világmegváltónak tekintő eszmerendszerek, a társadalommérnökök absztrakt elméleteiből levezetett népboldogító gondolatok terjedésének ideális közege a nagyváros, ahol az emberek jelentős része gyökértelen, anyagias és értékvesztett. Politológiai közhely, hogy míg a jobboldal tradicionális, szakrális és családcentrikus társadalom-megközelítésének fő bázisa a vidék, addig a baloldal kozmopolita, szekuláris világképe az urbánus környezetben hódít.
Nem véletlen, hogy Budapest volt az őszirózsás forradalomnak nevezett társadalmi szétzüllés központja, mint ahogy az sem, hogy a vörös terrorkommandó is innen indult a vidék brutális megregulázására. Nem véletlenül beszélt Horthy Miklós 1919. november 16-án vörös rongyokba öltözött bűnös városról.
Mit láthatunk napjainkban?
Amint azt a baloldali szavazókat hidegzuhanyként érő, a Tisza Párt megtorpanását és Orbán Viktor világpolitikai tényezővé emelkedését diagnosztizáló legutóbbi Partizán-interjúban Tölgyessy Péter elmondta, a Fidesz térvesztése Budapesten a legnagyobb, de a verseny nyitott, a vidék Magyarországa megfordíthatja a választási eredményt, s nem elképzelhetetlen egy újabb fideszes kétharmad. A maga opcióját véka alá nem rejtő elemző persze azt is jelezte, hogy a Tisza párti kétharmad is a lehetőségek között van.
A tágan értelmezett Erdélyben Kolozsvár feleltethető meg Budapestnek, ez volt az erdélyi baloldaliság fellegvára a két világháború között, a kommunista korszakban, valamint a rendszerváltás után is. A balliberális, SZDSZ-es bekötöttségű kolozsvári egyetemi értelmiség egy jelentős csoportja épp akkor támadt neki az RMDSZ keretein belül kialakult konszenzusnak, amikor azzal a lehető legnagyobb kárt okozhatták.
1992. október 25-e után a csaknem hároméves késéssel, de ellenszavazat nélkül elfogadott autonómianyilatkozat kezdeményezői ellen indítottak szabályos sajtóoffenzívát, majd 1997 elején, az RMDSZ első kormányzati szerepvállalásnak kezdetén az eladdig konszenzuális követelésnek számító önálló Bolyai-egyetem megvalósítása ellen. E klub egyes tagjai a státustörvény elfogadásának idején is hallatták hangjukat, sejthető, milyen stílusban.
Időközben lezajlott egy generációváltás, de napjainkban, amikor az erdélyi választók által eldöntött egy-két budapesti parlamenti mandátum is kulcsfontosságú lehet, ismét aktivizálta magát az Egyenlőbb Erdélyért néven futó, woke-ba hajló, ballib kolozsvári értelmiségi csoport, melyről volt már szó e hasábokon.
A Transtelex, valamint az Átlátszó Erdély oldalán több interjú, elemzés és beszámoló is megjelent, melyeknek részletes ismertetése a keret szorításában lehetetlen vállalkozásnak tűnik, de néhány idézet is önmagáért beszél. Érdekes fejlemény, hogy míg a Cs. Gyimesi Éva és Magyari Nándor László nevével fémjelzett csoport tagjai agresszív kultúrharcos hangnemet ütöttek meg minden megszólalásukban, addig a most megjelent anyagok majdhogynem szelídek.
Persze találunk bennük olyan sematikus balos retorikai fordulatokat, mint például az, mely szerint „A Fidesz két évtizede kisajátította a nemzeti identitást – szimbólumostul, szavazatostul, határon innen és túl –, és felosztotta a magyar közösséget nemzeti és nemzetietlen oldalra. Az erdélyi magyarokról, a kettős állampolgárságról és a választójogról is ennek a logikának megfelelően beszél: mint a nemzeti lojalitás tesztjéről.” Ami teljesen komolytalan állítás, hiszen a Fidesz még az SZDSZ-szel volt szövetségben, amikor a nemzeti és nemzetietlen szellemi irányzatok már nagyon világosan artikulálódtak a magyar közéletben és igen komoly múltra tekintettek vissza. Elég csak a történelmi Magyarország szétverésében jelentős szerepet játszó polgári radikálisokra utalni, nem szólva a népi–urbánus ellentétről, mely búvópatakként a Kádár-rendszerben is fennmaradt, hogy a rendszerváltás környékén MDF–SZDSZ konfliktusként artikulálódjon.
A Fidesz nyakába varrni ezt a megosztottságot egyenesen komikus szellemi vállalkozás. S akkor nem említettük azt, hogy szimbólumokat és jelszavakat lehetetlenség kisajátítani, amit egyébként a Tisza Párt által álságosan használt nemzeti retorika és szimbolika is igazol.
Ezek használatáról a korábbi nemzetellenes erők lemondtak és átengedték azokat a Fidesznek, egyszerűen azért, mert nem érezték őket magukénak. A Tisza Párt vezetője viszont felismerte a bennük rejlő mobilizációs erőt.
Az is árulkodó, hogy a kolozsvári Planetáriumban a szóban forgó szellemi kör tagjai által szervezett legutóbbi beszélgetés mottója az Ismerős Arcok zenekar örökbecsű, milliók által énekelt himnikus dalának legfontosabb sora volt kérdéssé formálva: „Egy vérből valók vagyunk?” Pedig, ha valami, akkor ez az egy tagadhatatlan. Létezik kulturális veszteség, léteznek a magyar közösségen belül a nemzeti önazonosság fontosságát megkérdőjelező irányzatok, de hogy végső soron a Kárpát-medencei keveredés dacára közös a származásunk, az aligha cáfolható.
Visszatérve a szóban forgó vitaanyagokra, bármily meglepő, de a hangleütés ezúttal összességében civilizált, a megfogalmazott állítások inkább polémiára, mint az asztalról való leseprésre ingerlik az olvasót. Vannak megfontolandó megállapításai a támogatáspolitikáról szóló elemzéseiknek, s a magyar–magyar viszony rendezésére vonatkozó javaslataiknak is. Az sem meglepő, amit felmérésük igazol, tételesen, hogy a külhoni magyarok szavazati jogának nagyobb az elutasítottsága, mint a magyar állampolgárság kiterjesztésének és az anyaországtól elszakított magyar közösségek anyagi támogatásának. Nyilván sokak számára tetszetős a Jakab Pétertől Dobrev Kláráig húzódó politikai ív demagógiája, miszerint ne szavazzon az, aki nem adózik Magyarországon. Nekik a Kárpát-medencei közös magyar sorsalakítás nemzetpolitikai létparancsa értelmezhetetlen politikai szólam.
Salat-Zakariás Levente a poszt-Orbáni korszak nemzetpolitikájának körvonalait vázolva eljut a szerződéses magyar nemzet gondolata mentén odáig, hogy az Erdélyi Magyar Közösségi Tanács (EMKT) felállítását szorgalmazza, mely a képviselt közösség nevében tárgyalhatna a román és a magyar kormánnyal. Nem tudom, emlékszik-e a tanár úr arra, hogy az 1993-as brassói RMDSZ-kongresszuson elfogadott célrendszer, melynek alapgondolata az volt, hogy tegyünk meg minden lépést az autonómia irányában, ami nem ütközik a román közjogi szabályozásba, integrálta a nemzeti kataszter alapján megszervezett belső választások levezénylését is, aminek eredménye a kétségbevonhatatlan legitimitású erdélyi magyar parlament lett volna, ha úgy tetszik „EMKT”.
De bármennyi vitaképes eleme is van az említett értelmiségi csoport által nyilvánosságra hozott anyagoknak, a nagy kérdés mégis az, hogy mi a valódi célja az egész akciónak. Erre alighanem az egyik tanulmányban levont, s egy Facebook-bejegyzésben is kiugratott következtetés adja meg a választ: „saját jól felfogott érdekünkben a lehető leghamarabb ki kellene lépnünk a 2004. december 5. paradigmából. Vagyis: fel kellene mondanunk a Fidesszel kötött egyoldalú lojalitási paktumot.”
Miről is van tehát szó azon túl persze, hogy a szóban forgó paradigma, a nemzeti/nemzetietlen megkülönböztetés nem december 5-én jött létre és hogy a lojalitás nem egyoldalú? Arról, hogy nyomás alá akarják helyezni az RMDSZ vezetését annak érdekében, hogy az egymásrautaltságból fakadó, kölcsönösen előnyös viszonyrendszerét a magyar kormánypárttal alakítsa át s tegye azt Tisza-kompatibilissé. Ehhez megfelelő hivatkozási alapnak tűnik számukra az új ellenzéki erő nemzeti retorikája.
Okunk van kételkedni e próbálkozás sikerében. Hadd idézzek fel egy kis történetet, amit egy ellenzéki román politikus mesélt az RMDSZ egyik parlamenti képviselőjének a kilencvenes években. Egyik kampánygyűlésén mindenki gratulált neki a kortesbeszéd után, de amikor arra került a sor, hogy levonják a megfelelő következtetést, tehát szavazzanak az általa képviselt pártra, akkor azt mondta az egyik megszólított választó, hogy „előbb jussanak hatalomra, s majd akkor rá fognak szavazni”. Valahogy így állunk az RMDSZ-nek a belsőmagyarországi politikai erőkhöz való jelenlegi viszonyulásával. Amíg a Fidesz kormányon van, számíthat az RMDSZ támogatására.
Okunk van remélni, hogy a másik variáns aktualitása a beláthatatlan jövő ködébe vész.
(Forrás: Magyar Nemzet)
