Sokakban keltett megütközést március 15-én az, hogy a magyar közmédiába úgy konferálták fel Kelemen Hunor aznapi megnyilvánulását, mintha az az erdélyi magyarság „központi ünnepi rendezvényén” történt volna. Pedig a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke csupán a román–ukrán határ mellett fekvő Máramarosszigeten járva mondott egy beszédet a református templom kertjében. Történetesen a magyar nemzeti ünnepen, ami Romániában nem ünnep- és munkaszüneti nap.
Az önmagában dicséretes, ha a nagyobbik magyar párt elnöke a magyarság szempontjából immár sajnos csak szórványnak tekinthető Szigeten, az egykori magyar vármegye, a történelmi Máramaros egykori székvárosában „ünnepel” március 15-én. De az nagyon nincs rendjén, hogy ez a „holt vidék” csak akkor válik fontossá számára, amikor a keleti háborús állapotok miatt a Felső-Tisza menti város bekerül a nagypolitikába és a fővárosi médiába. Máramarossziget afféle menekültcentrummá vált egyik napról a másikra, Románia kormánya más helyszínek mellett itt demonstrálja dicséretes hozzáállását és segítőkészégét az Ukrajna felől érkezők irányába, a média innen közvetít egyszerre drámai és megható képeket, tudósításokat, itt forognak mostanság „törődő politikusok”, nyilván maga Kelemen Hunor is – mint a román kormányfő egyik helyettese – szolgálati úton járva ejtette útjába a világsajtó látókörébe került Máramarosszigetet. Pártjának politikai marketingesei pedig gyorsan összetrombitálták a helybéli magyarokat, nosza, legyen itt a „központi ünnepség”, mert érkezik az Elnök Úr. Így lett Máramarossziget hirtelen a romániai magyarság fővárosa, így lett az amúgy Bukarestben székelő RMDSZ március 15-i kihelyezett központja. Az üzenet egyértelmű: ahol Kelemen Hunor éppen tartózkodik, ott van Erdély fővárosa.
Lehetne ezen tovább ironizálni, de ennél nagyobb súllyal esik latba az, hogy miket mond ez az ember, aki az orosz–ukrán fegyveres konfliktus kirobbanásakor – szinte elsőként a romániai politikusok közül – letette a garast az egyik hadban álló fél mellett. Már akkor is azzal mentegették, hogy román miniszterelnök-helyettesként nem tehetett mást, igazodnia kellett a bukaresti nemzetállami politika kimondottan oroszellenes vonalához. Miközben a magyar nemzetpolitika a háborúból való kimaradást tartja üdvösnek. Kelemen azonban olyan oroszellenes beszédet mondott Szigeten – bőven idézte a sajtó, de megtalálható az RMDSZ „központi” honlapján is –, amelyben nem csupán a geopolitikai realitásoktól tekintett el, de történelmi példázatokkal próbálta az ukrán–magyar sorsközösséget szembeállítani az orosz–magyar sorsközösséggel úgy, hogy megerőszakolta magát a történelmet is. Szerinte az egykori márciusi ifjakhoz hasonlóan ma Ukrajna polgárai vívnak szabadságharcot, és minden szabadságszerető ember mellettük áll – az összehasonlítás pont annyira hamis, mint amennyire idétlen is. Két reguláris hadsereg, az orosz és az ukrán egymás elleni harcát összemosni Petőfiék vértelen, békés 1848-as forradalmával már-már kegyeletsértő. A szabadságszerető emberek pedig a szabadságot szeretik és óhajtják, s azok mellett állnak, akiket megfosztanak a szabadságuktól, lett légyenek azok bármely náció tagjai.
A magyar forradalom és szabadságharc ellen „bevetett” oroszokkal példálózva, magát az orosz népet megbélyegezve Kelemen csak azt „felejtette el”, hogy 1849-ben az ukránokat (és más nemzetiségűeket) is magába foglaló cári hadak, 1956-ban pedig az ukránokat (és más nemzetiségűeket) magába foglaló Vörös Hadsereg támadt ránk. Amiként 1919-ben is a többnemzetiségű, internacionalista bolsevizmus.
Tételesen ezt jelentett ki az RMDSZ elnöke: „Bár nem a mi szabadságunk került veszélybe, de tudjuk, hogy ma Ukrajna szabadságharcosai védik a tőlük nyugatra élő nemzeteket – bennünket is. Itt az idő, az összefogás ideje, most jobban, mint bármikor. Itt az idő, hogy kiálljunk egymásért és egymás mellett: ukránokért, kárpátaljai magyarokért, románokért, a háborútól szenvedő minden egyes polgárért.” Az ő személyes véleményével akár egyet is lehet érteni, kifogásolni nem érdemes, de árnyalni muszáj: ha az orosz zsidónak született Zelenszkij szláv, keresztény ukrán katonái a tőlük nyugatra élő nemzeteket védik, akkor ugyan kiktől? A szláv, keresztény orosz katonáktól? S ha kiállunk a háborútól szenvedő minden egyes polgárért, akkor azokért nem kell kiállnunk, akiket oroszokként vagy más, Kelemen által fel nem sorolt nációk tagjaiként sanyargat az Idő? Vagy: a nyugatról, délről, bárhonnan ránk leselkedő veszedelmektől nem kell óvakodnunk, csak a keletiektől?
A NATO vélt (deklarált) oltalmában bátornak tűnő Kelemen Hunor-féle harcias oroszellenes retorikát aggályossá teszi az az új tévhit, miszerint ami ukrán, az jó, ami pedig orosz, az rossz. Másként: ami ukrán, az európai, ami orosz, az nem. Így lenne?
Az pedig egyenesen hazug propaganda, ami szerint az orosz a szovjet szinonimája. Az ukrán ugyanis pont olyan szovjet (volt), mint az orosz. A népek börtöneként létezett kommunista Szovjetuniónak a mai, alig harmincéves Ukrajna pontosan olyan szerves rész volt, mint a mai, ezeréves Oroszország. A két volt szovjet tagállam szembekerülése, a két szomszédos és testvér szláv, ortodox nép – ha egyáltalán két külön népről van szó – tragikus harca egymással nyilvánvalóan nem értelmezhető és érthető meg a globális politikai-gazdasági folyamatok mellőzésével. Nagyon is valószínű, hogy ezek okozták-okozzák.
A „nyugalom, higgadtság, tapasztalat” ma valóban többet ér minden hőzöngésnél, ökölrázásnál, politikai handabandázásnál. Máramarosszigeten éppúgy, mint a „központban”.
R. Balogh Mihály
