Egy fővárosi konferencián emlékeztek Illyés Gyulára

Illyés Gyula születésének 120. évfordulója alkalmából kétnapos konferenciát rendezett a Magyar Művészeti Akadémia művészetelméleti tagozata a Pesti Vigadóban. A szervezők bíznak benne, hogy a konferencia kellő árnyaltsággal mutatta be és közvetítette a kimagasló jelentőségű életmű értékeit.

A háromszoros Kossuth-díjas magyar költő, író, drámaíró, műfordító, lapszerkesztő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja Illés Gyula néven született egy juhász fiaként Felsőrácegrespusztán, 1902. november 2-án. Sokrétű munkássága máig hatással van a közgondolkodásra, kötetei ott vannak sokunk könyvespolcain, az Egy mondat a zsarnokságról pedig több mint vers: nemzedékekkel érteti meg, mint jelent egy diktatúra.

Szép számmal gyűltek össze irodalommal foglalkozó szakemberek és Illyés Gyula munkásságát tisztelő érdeklődők is a Magyar Művészeti Akadémia székházának Sinkovits Imre-termében. Pécsi Györgyi, Gróh Gáspár és Falusi Márton szervezték meg a konferenciát. A meghívón Gróh Gáspár irodalomtörténész sorai olvashatók arról, miért tartották fontosnak, hogy konferenciával emlékezzenek Illyés Gyulára, életművének fontos fejezeteit vizsgálva. „A válasz egyszerű: egy költő, író, akinek életműve korszakokat köt össze, és akinek közéleti szerepe megkerülhetetlen, okkal kéne, hogy folyamatos figyelmet kapjon – írta az irodalomtörténész. „Mégis: az a gondolkodásmód és irodalmi irány, amelyet Illyés formált és képviselt, ma nincs divatban. Ez talán még nem is lenne olyan nagy baj; divatok jönnek és mennek. Az viszont a szellem válságát mutatja, amikor a divat fontosabb lesz, mint az értékek – és éppen ezt tapasztaljuk. Illyés Gyula életművének jelentőségét az adja, hogy nem különféle divatokat követve volt korszerű. Ezzel szemben korának alapvető kérdéseit felvetve maga teremtett szellemi divatokat. Verseiben, drámáiban, esszéiben, a népi mozgalom meghatározó gondolkodójaként a magyarság sorskérdéseinek megoldásáért küzdött, miközben tudta: ez a törekvés csak a világra nyitottan, egyetemes távlatban tájékozódva lehet sikeres. E meggyőződés jegyé­ben vallotta: társadalmi igazságtétel nélkül nincs nemzeti igazságtétel – és megfordítva. Ő maga példát adott az egymás ellen fordított irányok összebékítésére. Voltak [máig vannak], akik ezt az integratív szándékot gyanakvással vagy ellenségesen nézték. Pedig az »Illyés-pörben« sincs helye méltatlan vádaskodásnak.”

Az előadások szünetében Gróh Gáspár a Magyar Nemzetnek elmondta: „Sokan gyűltünk össze a konferencián, ami biztosan a témának szól – mondta örömmel az irodalomtörténész. „Régen volt szó Illyésről. Halála után egy négy évtizedes felejtés következett. Az volt a célunk, hogy ebből a ’fél feledésből’ megpróbáljuk kiemelni. Meglepően sokan voltak erre fogékonyak, ami teljesen indokolt. Illyés a legösszetettebb intellektusok egyike a XX. századi magyar irodalomban. Megkerülhetetlen a működése prózaíróként, költőként, drámaíróként és közéleti emberként is. Már harmincéves korában intézménnyé vált a népi írói mozgalomban betöltött szerepe miatt. A Puszták népe mellett más prózai művei is kitűnnek. Illyés prózanyelve egyszerre hasonlít az élő nyelvre és követi a gondolati tűnődéseit. A köztudatban elsősorban költőnek tekintik, okkal: minden korszakában születtek emblematikus költeményei, amelyek a magyar líra alakulását is befolyásolták.”

Gróh így folytatta: „Ugyanakkor az is elképesztő, ami naplójából, levelezéséből derül ki: szinte hihetetlen, hány és milyen nagyságrendű szellemi kapcsolatot ápolt, ki mindenkivel találkozott. Csak találomra néhány név: Németh László, Babits Mihály, Szekfű Gyula, Szabó Lőrinc, Bibó István, Sárközi György, Tamási Áron, Veres Péter a magyar szellemi élet kimagasló alakjai (a névsor hosszan folytatható), akikkel nem akármilyen témákról beszélgethetett. De ott vannak a hivatalos politika nagyágyúi, miniszterek, miniszterelnökök, a politika szürke és színes eminenciásai, jobb- és baloldaliak, a francia kulturális élet nagyságai. Ebben a hihetetlenül összetett közegben példamutató következetességgel képviselte a maga gondolkodását – ami ugyancsak sok forrásból formálódott. Egy különös zárványban nőtt fel a pusztán, a külvilággal alig érintkezve. Ez az elzártság is kinyílt, mert olyan emberekkel találkozott, akik számára 1848 és a szabadságharc eleven valóság volt. Köztük volt nagyapja és Madarász József, a környék örökös képviselője. Aki úgy nyújtott kezet a gyermek Illyésnek, hogy figyelmeztette, ezzel Petőfi és Kossuth kézszorítását is átadja neki. Vagyis Illyés nem könyvekből, hanem kézfogásokból tanulta a történelmet.”

Az irodalomtörténész elmondta a sajtónak: a konferenciára készülve az volt számára a legnagyobb tanulság, hogy mennyi mindent nem tudunk Illyés Gyuláról. Elmondta, hogy elsősorban annak a bámulatos gondolati összetettségnek ismerete hiányzik, ami a legfőbb értéke. A XIX. század szabadságküzdelméből azt a tanulságot szűrte le az író, hogy azok attól voltak példaértékűek, hogy bennük a nép és a nemzet gondolata összekapcsolódott. Ezt az egységet szerette volna megvalósítani a maga közéletiségében, aminek következményeként mindkét politikai oldal magának szerette volna megnyerni vagy éppen kisajátítani. Miközben a pártpolitikai baloldal nem fogadta el nemzeti elkötelezettségét, a nemzeti jelszavak hirdetői a szociális elkötelezettségével jellemezhető baloldalisága miatt támadták – mutatott rá az irodalomtörténész.

Illyés Gyula gondolkodásában viszont a nép és a nemzet elválaszthatatlan volt, ezért volt meggyőződése, hogy aki nemzetileg elkötelezett, annak szociálisan is elkötelezettnek kell lennie. Mindkettő alapvető értékek hordozója, ő maga a kettőt együtt képviselte. Ez a kettős elkötelezettsége lett az alapja az őt érő, rendre visszatérő vádaknak állítólagos kétkulacsosságáról, amitől szenvedett, de a rá jellemző szellemességgel azt mondta: ez csak annyiban igaz, hogy két oldal üti a kulacsaival – foglalta össze Gróh Gáspár a Magyar Nemzet számára.

Total
1
Megosztás
Total
1
Megosztás