2011 óta Szathmári Pap Károly születésnapján, január 11-én tartják, ünneplik a román fotográfia napját a balkáni államban, pedig a neves „képírónak” az ereiben egy csöppnyi román vért sem csörgedezett. A jeles fényképész, akvarellista, címerfestő, folyóirat-alapító, nyomdász, litográfus neve előfordul Szathmári Papp és Szathmári Pap alakban is, románul Carol Pop de Satmari, bár például a román állam hírügynökség, az Agerpres Carol Popp de Szathmári néven említi ma.
Szathmári Kolozsváron született 1812-ben, amikor Erdély az osztrák uralom alatt álló Magyarország része volt, de külön jogi és közigazgatási státusszal mint nagyfejedelemség és kormányzóság. A gubernátori tisztséget losonczi gróf Bánffy György töltötte be ekkor. Szathmáry Pap Dániel – akit egyes források ügyvédnek, mások teológusnak mondanak, a Papot megkülönböztető családi ragadványnévnek tartva – Károly nevű fia tehát osztrák állampolgárként született, s csak idős korában, halála előtt vette fel a román állampolgárságot azért, hogy az 1870-ben már Romániában született fia, Alexandru Satmari örökösödési jogát biztosítsa. Amikor ő festőként az 1840-es évek elején Bukarestbe költözött, a két román fejedelemség, Havasalföld és Moldva még az Oszmán Birodalom része volt.
Szathmári Pap Károly 1819-től a kolozsvári református kollégium diákja volt, s közben a nagyszebeni Neuhauser Gottfriedtól tanult festeni. Apja halála után a család elszegényedett, 1831–35 között az ifjú Károly tisztviselőként dolgozott szülővárosában, Szebenben, illetve Bécsben. Rövid ideig a müncheni akadémián képezte magát. Vázlatkönyvei megőrizték tanulmányi célokat szolgáló utazásait, csavargásait. 1836-ban Svájcból érkezett Itáliába, bejárta Lombardiát, tanulmányozta a képtárakat, múzeumokat, templomokat, sok másolatot készített remekművekről. Négy évig barangolt, gyűjtött, tanult. 1837 tavaszán visszatért Borszékre, majd Nagyszebenbe ment, ahol az erdélyi országgyűlés tagjairól rajzolt arckép-sorozatot, amelyeket Kolozsvárott litografáltatott. Ősszel visszatért Itáliába, ott megismerkedett Liszt Ferenccel, akit később moldvai és havasalföldi koncertkörútjain is elkísért. Újabb hároméves tanulmányút után 1840-ben hazatért Kolozsvárra, s megtapasztalhatta, hogy a „kincses város” tartósan nem tudja eltartani művészeit.
A művész a divatos fürdőhelyen, Borszéken találkozott először Gheorghe Bibescu havasalföldi herceggel, a későbbi fejedelemmel, aki Bukarestbe invitálta. Szathmári elfogadta a meghívást, s a csakhamar elnyert udvari festő, majd udvari fényképész rangját haláláig – öt román uralkodó alatt – megtartotta. Arról vita van, hogy mikor költözött Bukarestbe, valószínűleg 1843-ban nyitotta első műtermét ott. Alig egy év elteltével a festészeti és fényképészeti műhely több megrendelést. Fotográfusi indulásáról viták folynak, egyes vélemények szerint már 1840-ben készített dagerrotípiákat, mások ezt legendának, sőt egész dagerrotipizáló korszakát kétségesnek ítélik. Bukarestben ekkor három fényképészeti műterem működött, bár maga a Niépce-Daguerre-Talbot-féle képrögzítő eljárás még gyerekcipőben járt. A román leírások szerint Szathmári műterme egy sajátságos, négyszög alakú, fémből, üvegből épített kioszk volt. 1847 húsvétján óriási tűzvész pusztította el a fából épült Bukarestet, Szathmári háza és műterme is leégett.
Tény, hogy már 1848-ban kísérletezett papírképek készítésével, első fennmaradt kalotípiája egy kis gyermekszobrot ábrázol. A torzó cupido fényképének hátoldalára maga Szathmári írta németül: „A legelső fotográfia, amelyet készítettem 1848 novemberében.” Állítólag Pesten tanulta meg a papírképek készítését, de ő maga is állandóan kísérletezett: új, fényérzékeny anyagot sikerült előállítani, egy különleges emulziót. Ezzel vastag papírlapot vont be, amely ezáltal olyan lett, mint a szurkosvászon, de sokkal kevesebbe került, mint a külföldi áru, és tiszta negatívokat lehetett készíteni rajta, hozzá még sokkal rövidebb megvilágítási idő alatt. Hetek szorgos munkájával ehhez megfelelő összetételű és rögzítő oldatot talált fel. Immár saját szükségleteire ő gyártott lemezt, előhívót és mindent olcsón.
1850-ben már szabadtéri munkára is vállalkozott. Komoly tervei voltak a fotografálással, ezért 1851-ben, a londoni világkiállításról korszerű készüléket hozott magával. A fényképészeti kísérletek mellett folyamatos volt rajzolói karrierje is. Szathmáry Pap Károly az évek során Románia első és máig legjelentősebb művészfotósává vált. Ötször házasodott. Rengeteget utazott, bejárta Kínát és Szibériáig is eljutott. Dolgozott I. Miklós orosz cár és a török szultán részére is. Az első fotóriporterek egyike, aki a krími háborúban a hadszíntér mindkét oldalán fotózott. Kitűnő portré- és néprajzi fotós, táj- és városfényképész, haditudósító, hadifényképész. Ezeken kívül még jó biedermeier akvarellista és festő volt. Számos műve található a romániai közgyűjteményekben.
1857-ben megpróbálkozott a visszatéréssel Kolozsvárra, amikor megpályázta az alakulóban lévő Erdélyi Múzeum igazgatói állását, cserébe felajánlva híres, 140 képből álló műgyűjteményét, amelyről azt állította, hogy a Pyrker-gyűjteményhez mérhető. A hat nagyszobát megtöltő műtárgy között Tiziano-, Correggio-, Perugino-, Dolci-képek voltak, melyekről ma már gyanítható, hogy csak másolatok, de nem hamisítványok voltak. Mégsem ő kapta meg az állást, az múzeum első igazgatójának Brassai Sámuelt nevezték ki. Szathmári ekkor végleg elszakadt Kolozsvártól, és bukaresti festészeti és fényképészeti műtermében alkotott tovább.
1860-ban segítette a Bukaresti Magyar Közlöny megjelenését. 1867-ben házat vásárolt az alakulóban lévő Románia fővárosában, itt rendezte be műtermét is. 1868-ban a Monarchia első szakfolyóirata, a bécsi Photographische Correspondenz munkatársa volt, melyben tudósításai is megjelentek. 1873-ban részt vett a bécsi világkiállításon, képeiért érmet kapott. Egy évre rá Kolozsvárott rendezett kiállítást akvarelljeiből, a hatvan műből álló anyagot több más erdélyi városban is a közönség elé tárta. 1877–78-ban haditudósítóként vett részt az orosz–török háborúban, művei számos európai lapban megjelentek grafikai átiratban. 1881 tavaszán a pesti közönség is megismerhette munkásságát: a Műcsarnokban 98 akvarelljét mutatta be. 1883-ban saját házában rendezett be 300 litográfiai kővel felszerelt nyomdát, maga adta ki két albumát, amely román tájképeket és viseleteket tartalmazott. 1887. június 3-án halt meg Bukarestben.
Élete és életműve több szempontból is jelentős. Ő az, aki festő-fényképészként hosszan volt sikeres úgy, hogy nem adta fel egyik szakmáját a másikért. Nem érezte úgy, mint kortársai közül számosan, hogy az egyik kizárja a másikat. Sikeressége Munkácsy Mihály pályájával mutat hasonlóságot. Szathmári Pap Károly kiváló művész, mester, propagátor volt, akit az idő a homályba süllyesztett. A helyek, ahol élt és a kapcsolatok, amelyeket kialakított, sok titkot tartogatnak mindmáig. Megannyi kutatásra és megválaszolásra váró kérdés maradt utána, például 1872-től a „Talifu kínai herceg udvari festője és fényképésze” címet viselhette – vajon miként, miért kaphatta ezt az elismerést?
