Távozott az élők sorából Románia rendszerváltás utáni első elnöke – de ki volt valójában Ion Iliescu? címmel közölt a budapesti Mandiner.hu portál egy „nekrológot” a tegnap este elhunyt Ion Iliescuról, akinek halálát már napokkal ezelőtt „beharangozták”, olyannyira, hogy – mint megírtuk – az állami temetését is elkezdte szervezni az illetékes bukaresti grémium.
„Ion Iliescu, a posztkommunista magyarellenesség állami szintre emelője finoman szólva is felemás életművet hagyott maga után” – kezdi aláíratlan cikkét a fentebb említett hírportál, majd ennek a bődületes „felértékelésnek”, politikatörténeti túlzásnak az árnyékában és modorában vázolja a megboldogult történelmi szerepét, politikai pályafutását.
A bevezetés még hagyján: „Életének 94. évében elhunyt Ion Iliescu, Románia első rendszerváltás utáni elnöke, a Ceaușescu-diktatúra utolsó éveinek egyik szürke eminenciása, az 1989-es hatalomváltás egyik fő haszonélvezője. Iliescu politikai öröksége megosztó: hívei stabilizáló államférfit látnak benne, bírálói szemében azonban a kommunista elit hatalmának cinikus átmentője volt, aki aktívan gátolta a román demokrácia valódi kibontakozását, és az új rendszerben is normalizálta az állami szintű magyarellenes politikát.” A záró megállapítás egyszerre zavaros és légből kapott: az állami szintű magyarellenes politika szabványosítása, szabályozása nem tartozott sem a feladatai, sem a lényegi törekvései közé Iliescunak, ő csak teljesítette az ezen a téren a mélyállam által tőle elvártakat. Arról nem is beszélve, hogy már az 1989 decemberi puccs óráiban-napjaiban bukaresti munkahelyi (kiadói) kollégájára, Domokos Gézára bízta a legnagyobb romániai nemzeti kisebbség, a magyarság politikai vezetését, egy fentről kontrollálható szervezetbe való tömörítését. Később már csak arra volt gondja, hogy a Bukarestben akkreditált RMDSZ gördülékenyen illeszkedjék a romániai „eredeti demokráciába”, lehetőleg olyan további kilengések nélkül, mint az 1990-es fekete március vagy az 1992-as kolozsvári nyilatkozat az autonómiaküzdelem megindításáról.
A Mandiner cikke a továbbiakban is előáll néhány történelmi csúsztatással, amikor pl. azt írja, hogy Nicolae Ceaușescu kommunista diktátor kezdetben utódjaként tekintett Iliescura, de a közte és „a Kárpátok géniusza” között kiéleződő hatalmi harc miatt a ’70-es évek végén félreállították. Ceaușescu ugyanis egyáltalán meg foglalkozott az utódlása kérdésével 1965-ös hatalomra kerülésekor, sem azt követően, Iliescu pedig sem akkor, sem később nem volt potenciális vetélytársa, örököse. Pártvonalon történő háttérbe szorulása annak volt betudható, hogy nem tudott lépést tartani az Ázsiából hazatérve „kulturális forradalmat” hirdetett pártfőtitkárral. Egykori KISZ-vezetőként és megyei párttitkárként mindvégig az állampárt tágabb vezetőségéhez tartott, de a nyolcvanas évek végén már csak egy obskurus könyvkiadó vezetését bízták rá. Éppen ezért merő blöff az ominózus cikk ezen megállapítása: „Amikor 1989 decemberében kitört a temesvári felkelés, Iliescu már készen állt arra, hogy magához ragadja a hatalmat.”
A továbbiakban blikkfangos alcímek mentén kapunk retusált portrét Ion Iliescuról: „A történelmi pillanat hullámlovasa”; „Vérrel épített demokrácia”; „A sovinizmus élő szobra”. Ez utóbbi sarkos megállapítás egyszerűen hamis. Alatta ezt olvashatjuk: „Ion Iliescu egész politikai pályáját átszőtte a magyarellenesség. A romániai magyar közösség politikai és kulturális követeléseit következetesen elutasította, az RMDSZ-t ’etnikai alapon szerveződő szeparatista pártként’ jellemezte. A kétnyelvűség bővítésére és az oktatási autonómiára irányuló kezdeményezéseket rendre lesöpörte, az önálló magyar egyetem visszaállítását pedig kategorikusan megtagadta. Retorikája hozzájárult ahhoz, hogy a ’90-es évektől kezdve a román közéletet egyre jelentősebb mértékben hatotta át a paranoid gyanakvás, a ’magyarveszély’ mítosza, amelyre több szélsőséges politikai erő is sikerrel épített, illetve épít a mai napig. Ion Iliescu meghalt, de az általa képviselt közéleti logika – az államhatalom és az erőszak cinikus használata, a valódi pluralizmus elutasítása és a kisebbségekkel szembeni zsigeri gyűlölet – valószínűleg továbbra is jó ideig meghatározó lesz a román politikai élet működésében.”
Aki azt hiszi és állítja, hogy ez az internacionalista kommunista (aki valóban csupán a történelmi pillanat hullámlovasa volt), ez a félművelt aldunai parasztgyerek, aki csupán eszköze volt a nagy-román nemzetállami ideológiának, a nép- és országformáló százados törekvésnek, trendnek, az egyszerűen nem lát bele a kártyákba. A „magyar kártyába sem”.
Így válik érvényessé jegyzetem címe: nem Ion Iliescu volt a rendszerváltás utáni Románia patás ördöge, ő csupán egy krampusz volt.
R. Balogh Mihály
