„Nagymajtényi síkon letörött a zászló, / Rászállt tollászkodni egy fekete holló. / Tépi sötét szárnyát, hull a könnye rája, / Szegény kurucoknak gyászos kalpagjára, / Rongyos dolmányára.”
Folytatva a korábbi évek hagyományát, ismét megemlékezést tartanak a hétvégén „majtényi síkon‟, az 1711-es szatmári béke felújított emlékművénél. Bár magát a békediktátumot április 29–30-án szövegezték meg Nagykárolyban, s a kuruc hadak 30-én kapituláltak a majtényi síkon, idén a megemlékezést 27-ére, szombaton 11 órára időzítették az emlékműnél, ami Kismajtény (Moftinul Mic) községközponttól északra, a Nagykároly–Szatmárnémeti főúttól két kilométerre, a domahidai vasútállomás mögött áll, immáron Romániában.
A szervezők tájékoztatása szerint a megemlékezést Kása Szabina Brigitta kismajtényi református lelkipásztor és Végh Balázs Béla ny. egyetemi oktató nyitják meg, majd Martinovszky István játszik tárogatón. Ezután politikusok kortesbeszédei hangzanalk el. Felolvassák Francesca Dürckheim-Károlyi, a Gróf Károlyi Sándor Alapítvány elnökének üzenetét is. Előadást tart Kovács Ágnes, a Debreceni Egyetem nyugalmazott kutatója, majd zenés-irodalmi műsor veszi kezdetét Varga Sándor, a Harag György Társulat színművésze, a szatmári Rákóczi Ferenc Általános Iskola egyik kisdiákja, a kismajtényi egyházi kórus, a börvelyi Gyöngyvirág néptánccsoport és a helyi általános iskola diákjai részvételével. Áldást mond Tolnai István református esperes, valamint Schönberger Jenő r. k. megyés püspök, zárásként pedig a résztvevők tárogatószó mellett megkoszorúzzák a felújított emlékművet.
A szatmári béke objektív megközelítése amúgy szinte lehetetlen vállalkozás, hiszen a szakirodalomban, a szépirodalomban, illetve ezzel összefüggésben a történeti köztudatban és a politikában homlokegyenest ellentétes álláspontok ütköztek és ütköznek mind a mai napig. A 17. század végére a magyar rendiség és társadalom több évtizedes sérelmei a török kiűzése ellenére nemhogy csökkentek, de egyre súlyosabban növekedtek, és a felmerülő politikai, gazdasági és társadalmi problémákra a Habsburg-monarchia vezetése nem tudott megfelelő válaszokat adni. Bár osztrákokat korábban felszabadítóként fogadták a magyarok, 1703-ban lázadás tört ki Magyarország északkeleti részén. Ennek élére két tekintélyes főnemes, Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós állt. A breznai kiáltvány kiadásával elkezdődött a fegyveres konfliktus, ami a korábbiaktól eltérően méltán érdemelte ki az első magyar szabadságharc elnevezést, hiszen 1707-ben Ónodon mondták ki először a Habsburg-ház trónfosztását.
A határozott politikai célokkal rendelkező Rákóczi a szabadságharc nyolc éve alatt több esetben is előnyös megállapodást köthetett volna, ám ezek a tárgyalások (1703: Gyöngyös, 1704: Selmecbánya, 1705–1706: Nagyszombat) nem vezettek eredményre, hiszen a kiindulási pontok távol voltak egymástól. A legégetőbb kérdés Rákóczi erdélyi fejedelemmé választásának elismerése volt, hiszen ezt az udvar semmiképpen nem akarta, ő pedig 1705 szeptemberétől már Magyarország vezérlő fejedelme is volt. Ám a sorozatos katonai kudarcok és a kitört pestisjárvány egyre inkább kényszerhelyzetbe hozták a szabadságharc vezetőit. 1710 őszén több olyan esemény történt, amelyek – mint az később kiderült – komolyan befolyásolták, hogy egy éven belül már béke honolt az országban.
A hadi események terén a romhányi csatavesztés, Érsekújvár, Eger, Szolnok várainak elvesztése a kurucokat gyakorlatilag arra a területre szorított vissza, ahonnan a szabadságharc 1703-ban elindult, ennek eredményeként egyre többen hagyták el Rákóczi seregét. I. József császár és király Pálffy János horvát bánt bízta meg a magyarországi seregek vezetésével, felhatalmazva, hogy tárgyalásokba kezdjen a mielőbbi megegyezés reményében. A vezérlő fejedelem 1711. február 11-én Salánkon gyűlést tartott, ahol egyrészt tudatta híveivel, hogy Lengyelországba utazik, hogy külföldről katonai segítséget hozzon a szabadságharc folytatásához, másrészt Károlyi Sándor grófra bízta a had vezetését, miközben meghagyta számára, hogy a politikai kérdésekről folyamatosan tájékoztassa.
Károlyi és Pálffy 1711. február–április során több tárgyalási fordulóban alakítottak ki egy olyan megegyezéstervezetet, amely mindkét fél számára vállalható volt. A császár április 17-i halála nyomán azonban az egyezséget komolyan veszélyeztető szituáció állt elő, hiszen Pálffynak az elhunyt uralkodótól kapott felhatalmazását visszavonták. A tábornagy ezt követően írt az udvarba, hogy a tárgyalások immár a befejező szakasznál vannak, és nem tartaná szerencsésnek, ha a helyzetet megfelelően nem ismerő utódja esetleg felrúgná az eddig elért eredményeket. Bécsben több napon keresztül komoly vita folyt a békepárt és a békés kiegyezést szorgalmazó, ill. a háborút erővel lezárni törekvő és a magyar lázadók meghódoltatását szem előtt tartó pártok között, végül előbbi kerekedett felül és az elhunyt uralkodó felesége, Eleonóra régenskirályné engedélyt adott a megállapodás megkötésére.
A megállapodásban szereplő pontok elsősorban a felkelők személyi helyzetéről rendelkeztek: gyakorlatilag ez a kompromisszum biztosította számukra – hűségeskü ellenében – a személyi és vagyoni bántatlanságot, közkegyelmet adott, a nemesi kiváltságokat is elismerte és ígéretet tett a vallásszabadság tiszteletben tartására. A szatmárinak nevezett béke aláírására a császár-király meghatalmazottjai által 1711. április 29-én került sor Nagykárolyban, ezt követően a majtényi síkon a kurucok letették a fegyvert és hűségesküt fogadva ők is elfogadták az egyezményt, a ratifikálásra pedig május 26-án Bécsben került sor. A külhonban rekedt II. Rákóczi Ferenc a szatmári békét teljesen elutasította, az abban számára rejlő lehetőségeket elhárította és élete végéig száműzetésben élt. A megegyezés mégsem ezen intézkedések miatt fontos, hanem mert utat nyitott a több évtizede háborútól szenvedő ország békés fejlődése előtt. A két magyar arisztokrata és katona által megalkotott kompromisszum történelmi tett, egy olyan kiegyezés, amely a Habsburg Monarchián belül megerősítette a gyakorlatilag a mohácsi csata óta frontországgá vált Magyar Királyság pozícióit. Többek között ennek is köszönhető, hogy Magyarország a Habsburg Monarchia egyik legjelentősebb tartományává válhatott a 18. században – vélik ma a történészek. Petőfi Sándor viszont ezt írta 1847. május 30-án Majtényban kelt versében: „Csatatér ez a sík, szent csatának tére, / Mert a szabadságért harcolának rajta, / Oh árva szabadság, haldokló kezedből / Undok árulás a fegyvert kicsavarta.” Egyértelmű állásfoglalás a két magyar főnemesnek a szabadságharc vezére távollétében megkötött paktumvaé szemben…
Az emlékoszlopot 1875-ben a Magyar Északkeleti Vasút Részvénytársaság igazgatójának, Ivánka Imrének a kezdeményezésére állították fel. Kismajtény község az év novemberében adta meg az engedélyt az emlékműhöz. A dísztelen obeliszken a „Szatmári béke” felirat látható, azonban a történelmi esemény dátuma néhány nappal korábbra, 1711. április 27-ére van jelölve. Az emlékjel az eredeti helyén vészelte át a történelem viharait
