Az első világháborút követően Magyarország idegenek által megszállt területein módszeresen megindult a magyar emlékművek pusztítása, csonkítása, kegyeletsértő átértelmezése, aminek számos esetben páratlan művészeti alkotások estek áldozatául.
Már jóval a trianoni békediktátum aláírása előtt megkezdődött a magyar emlékművek pusztítása, illetve átértelmezése. A megszállók a történelem „áthangolásának” első akadályát ezekben a figyelemfelkeltő jelekben látták, ezért igyekeztek eltüntetni a terület tulajdonviszonyát jelző szimbólumokat: címereket, emléktáblákat, szobrokat. A második világégés után ugyanez megismétlődött, kiegészülve azzal az (ön)pusztítással, amely a szovjet érdekszférába került Magyarországon lezajlott.
Éppen száz évvel ezelőtt mozgalom indult a Magyarországtól 1920-ban elcsatolt területeken lévő magyar történelmi emlékművek hazatelepítésére, hiszen a legtöbbjüket elkezdték elköltöztetni vagy egyenesen lerombolni.
A közelmúlt eseményei is bizonyítják, hogy ez a Kárpát-medencére nehezedő lélek- és emlékezetromboló kultúrpolitika részben elérte célját. Azonban ennek ellenkezője is tapasztalható, amikor határon átívelő nemzeti összefogással, határozott diplomáciai fellépéssel sikerült néhány jelentős emlékművünket helyreállítani: például Aradon, Rozsnyón és Munkácson (átmenetileg). Ezért dicséret illeti azokat a településeket és az emlékművek visszaállítását szorgalmazó szervezeteket vagy magánszemélyeket, amelyek, illetve akik nemcsak anyagi áldozatot vállaltak, hanem sokszor szembe kellett nézniük a sajtón keresztül érkező támadásokkal is.
A Budapesti Hírlap 1924. október 24-i számában Czakó Elemér kulturális államtitkár úgy reagált e mozgalom hírére, hogy elvfeladás volna, „ha kiköltöztetnénk történelmünket, kultúránkat az elcsatolt területekről”, azon kívül, hogy „a kisebbségek, úgy azok mű- és kultúrkincse is a Népszövetség védelme alatt állnak”. Szerinte „minden elcsatolt műemléknek ugyanaz a mártíriuma, mint az illető kisebbségé”. Az aradi vértanúk emlékműve „éppúgy, mint a pozsonyi Mária Terézia-szobor és a Petőfi-szobrok, a kassai honvéd- és a nagyváradi Szent László-szobrok, mind-mind az illető vidékek talajából nőttek ki, tehát az ottani magyarság egyedüli kultúrtulajdonát képezik”. Biztos benne, hogy eljönnek az idők, amikor ezekből a kérdésekből kivonul a politika és „kicsomagolják szépen a bedeszkázott szobrokat”. Felteszi a kérdést: „Mi lenne akkor, ha egy-egy most átmentett emlékművet vissza kellene szállítani a jogos tulajdonosoknak, az elcsatolt magyarságnak?”
Nos, a szóban forgó emlékjelek elpusztítása, eltávolítása vagy átértelmezése a legváltozatosabb módon történt a Romániához került területeken is. Az emlékműgyalázók néha hirtelen felindulásból, de legtöbbször előre megfontolt szándékkal, a hatóságok elnézése mellett vagy éppen titkos utasítására cselekedtek. Az elkövetőket egyetlen esetben sem vonták felelősségre. A legszomorúbb az, hogy voltak olyan emlékjeleink, amelyeket jóval Trianon előtt, még a magyar állam kötelékein belül megcsonkítottak vagy elpusztítottak. (A Brassó fölötti Cenk-hegyen pl. már 1913-ban felrobbantották román anarchisták a millenniumi emlékművet.)
Számos emlékművünket hónapokkal a területek elcsatolását hivatalossá tévő trianoni diktátum előtt szétverték vagy ledöntötték. Még a leghumánusabb eljárás az volt, ha körbedeszkázták. Bár ez az eljárás a műalkotást csak ideig-óráig védte meg. Külön kutatást igényelne kideríteni azt, hogy Trianon után a magyar diplomácia mennyire igyekezett a veszélybe került emlékműveket megmenteni. Az aradi Szabadság-szobor esetében vannak erről ismeretek, de például a zombori Schweidel- és Rákóczi-szobor mentési kísérleteiről csak sajtóinformációk vannak, nem tudni, hogy végül min csúsztak el a tárgyalások. Ahogy megerősítést igényelne Bözödi Györgynek az a beszámolója is, hogy a marosvásárhelyi Kossuth-szoborra valóban nem tartott igényt a magyar kultuszminisztérium. Felvetődik az a kérdés is: prevencióból miért csak a segesvári Petőfi-szobrot menekítették el? Miért nem tették ezt meg Tisza Kálmán nagyváradi szobrával 1945-ben, amikor a városvezetés felajánlotta azt a magyar hatóságoknak?
Érdekes eset, amit egy másik mai évforduló kapcsán idézünk fel: 1849-ben ezen a napon végezték ki az osztrákok Szacsvay Imrét, a trónfosztó debreceni országgyűlés jegyzőjét, a függetlenségi nyilatkozat egyik szerzőjét és aláíróját, akit Perényi Zsigmonddal, a felsőház elnökével és Csernus Menyhért pénzügyminiszteri tanácsossal együtt akasztottak fel a pesti Újépület melletti fatéren. A bihari illetőségű jogász-politikus, országgyűlési képviselő Szacsvay Imrének 1907. március 15-én állítottak egy impozáns emlékművet Nagyváradon, az Ezredévi emléktéren. Ezt Margó Ede készítette, talapzatának felirata: „Csak egy tollvonás volt bűne”, ami a mártírhalált szenvedett nemzeti hős főbenjáró jegyzői ténykedésére utal. A szobrot 1937 júniusában lebontották, mert híre ment, miszerint a román hatóságok végleg el akarják tüntetni azt. A műalkotás csak azért kerülte el a vandál pusztítást, mert még időben, szakszerűen bontották el, és a városi múzeumban raktározták. A bécsi döntést követően 1942-ben ismét az eredeti helyére állították vissza, ma is ott áll.
Az egyre fogyatkozó őshonos váradi magyarság 1990 óta minden évben e Körös-parti emlékműnél emlékezik hőseire, vértanúira, jeles történelmi eseményeire. Október 24-én, Szacsvay Imre kivégzésének napján kimondottan előtte hajtanak fejet, bár az utóbbi években a megemlékezés némileg egyoldalúvá vált, mert a Bukarestben akkreditált magyar párt, az RMDSZ kisajátította magának ezt a mementót is, bevonva alkalmanként a magyar Országgyűlés jegyzői karát is, illetve kisiskolásokat vezényeltetve ki a tragikus esemény felidézéséhez. Az örökös kampány jegyében…