290 évvel ezelőtt, karácsony előestéjén hunyt el a kora újkori magyar tudományosság jelentős alakja, ifjabb Köleséri Sámuel (Szendrő, 1663. nov. 18. – Nagyszeben, 1732. dec. 24.).
Bod Péter 1766-ban megjelent korszakos művében, a Magyar Athenasban így írt róla: „…Erdélybe jövén tsak hamar elhíresedett, mint-hogy minden-féle tudományokban nagy böltsessége volt; az orvoslás mesterségében pedig nagy földön mássa nem volt, aki olly jól a nyavalyák okait észrevehette volna, s olly fundamentomosan orvosolhatta volna. Nem tartottak az ő idejében a két Hazában hozzá hasonló tudósembert”.
A nagy tudású polihisztornak azonban nem adatott meg, hogy ágyban, párnák között szenderüljön jobblétre, börtöncellában hunyt el, egy felettébb szégyenletes, bár alighanem teljesen igaztalan vád, bigámia miatt, úgy, hogy sorsa jobbra fordultában nem sok oka volt reménykedni. Politikai ellenfeleinek aknamunkája nyomán az első feleségétől még 1715-ben történt elválását 1731-ben semmisnek nyilvánították, mire a harmadik házasságban élő Kölesérit a gubernium 1731-ben letartóztatta többnejűség és házassátörés vádjával. A következő év szentestjén szabadította meg szenvedéseitől és a megalázó fogságból a Teremtő, magához szólítva őt.
Megítélése kortársai között is ellentmondásos volt, amint Bod Péter írja rövid életrajzának végén: „Halála után Kölesériről kevessen mondottak jót: Tudománnyát ugyan ellenségei is megvallották ’s nagy bölcsességét; de Kegyességét ’s tselekedeteit még Jó akarói sem ditsérték.”
Ifj. Köleséri Sámuel életpályája szimptomatikusan hordozza magában mindazokat a konfliktusokat, problémákat, amelyek a hódoltság utáni Magyarországot terhelték. Apja az idősebb Köleséri Sámuel (Várad, 1634 – Debrecen, 1683) volt, korának jelentős és köztiszteletnek örvendő református teológusa, prédikátora, aki maga is jelentős irodalmi tevékenységet fejtett ki, számos írása jelent meg nyomtatásban. 1659-től szolgált lelkészként nyolc évig a Borsod vármegyei Szendrőn, itt született Sámuel fia 1663-ban.
Apja példáját követve alig tizenöt évesen indult a Debrecenben tanuló ifjabbik Sámuel Nyugat-Európába felsőfokú tanulmányokat folytatni. A Hét Egyesült Holland Tartomány Köztársasága két ismert egyetemén, Leydenben és Franekerben tanult, de rövidebb időre, apjához hasonlóan, angliai egyetemeken is megfordult. A hasonló indulás mellett különbözőbb talán nem is lehetne apa és fiú életpályája: az apa, aki műveltségével, világlátásával még mindenestül a hitvitázó, mindent a vallás irányából szemlélő XVII. század gyermeke, és a fiú, aki a természettudományok iránt érdeklődik, és akinek vallásosságát a nálánál jámborabb vagy csak felekezetükben elfogultabb kortársak rendre kétségbe vonják – nem tudhatjuk, hogy okkal vagy ok nélkül.
Az ifjú tanulmányútjairól apja halálhírére érkezik haza Magyarországra. Eddigre megszerezte teológiai és filozófiai képesítéseit, így minden feltétel adott, hogy felmenőihez hasonlóan lelkészi pályára lépjen. Azonban ehelyett ő Erdélybe költözik, orvosi pályára lép, és Szebenben telepszik le, ahol hamarosan tartományi főorvos lesz. A korban az orvoslás volt az a szakma, amely egy természettudományos érdeklődésű ember számára megélhetést is nyújthatott. Korábbi orvosi tanulmányairól nem sokat tudunk, és erősen kétséges, hogy rendelkezett doktorátussal e tudományból, azonban tudása és gyakorlati képességei megkérdőjelezhetetlenek voltak. Kiváló orvosnak tartották, és e tárgykörben írt publikációi sem maradnak el attól, ami e korban elvárható volt, így a magyarországi orvoslás történetében is helyet biztosított magának.
A török kiűzése utáni években járunk, az Erdélyi Fejedelemség megszűnt létezni, a Gubernium kiépítése folyik. Ekkor kerül Köleséri Erdélybe. Lépéseiből nyilvánvaló, hogy nem az apja által képviselt és megélt jámborságot akarja követni, a fiú szeretne sok pénzt keresni és karriert csinálni. Császárhű reformátusként éli le következő évtizedeit. 1700-ban az erdélyi bányászat főfelügyelőjévé nevezik ki, hála a bécsi udvarban ápolt jó kapcsolatainak, noha addig a bányaüggyel semmi közvetlenebb tapasztalata nem volt. Személyiségét, karrierépítési technikáját is ez jellemzi: jó kapcsolatteremtési képességek, amivel egyúttal számos irigyet és ellenséget is szerez magának. Ezek a kapcsolatok nemcsak a személyes, üzleti ambíciókat szolgálják. Olyan korban járunk, amikor a tudományos közélet, együttműködés alapja is a személyes kapcsolat, ekkoriban épp csak napvilágot látnak az első tudományos folyóiratok; a konferenciák helyett a kutatók közötti levélváltás révén terjednek az új ismeretek, az új tudományos trendek. Köleséri pedig részese lesz ennek, levelezésben áll mondhatni fél Európával.
Nemzetközi jelentőségű tudományos társaságokban nyer tagságot, így a német Academia Caesarea Leopoldino-Carolina és a páduai Tudós Társaság tagja lesz, első magyarként pedig az angol Royal Society tagja. Negyven, nyomtatásban megjelent műve a tudományok széles körét öleli fel: a filozófia, teológia, fizika, orvostudomány, történelem, jog, nyelvészet, bányászat kérdéseit.
Tervezett nagyszabású történeti műve és az Erdélyt Bél Mátyás Notitiájához hasonló módon bemutató országismereti műve nem készülhetett el. 1717-ben megjelent Auraria Romano-Dacica című kötete, amely az erdélyi aranybányászatot mutatja be, körbejárva annak mind gyakorlati kérdéseit, mind a római időkig visszamenő történeti gyökereit. A szerzőjének nemzetközi elismertséget hozó mű jelentőségét mutatja, hogy 1780-ban egy második kiadást is megért Pozsonyban, noha akkor már Selmecbányán önálló képzés is folyt a Bányászati Akadémián és modern publikációk is születtek a tárgykörben Magyarországon.
Köleséri nem csekély jövedelmeiből sokat szánt könyvtára fejlesztésére. Fennmaradt, négyezer kötetet számláló könyvtárának címlistája, amely a gyakorlati és elméleti tudományok iránt való érdeklődéséről tanúskodik, bár e könyvtár puszta méretével is tiszteletet érdemel: alighanem a korabeli Erdély legnagyobb könyvtára volt – Bod Péter könyvtára úgy kilencszáz kötetet tett ki, Pápai Párizé körülbelül háromszázat.
(Forrás: Magyarságkutató Intézet)
